- Improvizációk -
Felkínálja az enyészetnek drága idejét az ember, és annak csapzott reményében, hogy egy fontos szemlélet alapjaihoz férkőzik, nem rest szellemi hegyoldalakat bontani szánalmas spakli-intellektusával. Töprengeni, hogy van-e miértje, például a szépségnek, ennek a hámmá lett zenének, vagy hogy mire jó az absztrakció, az elvonatkoztatás művelete, mikor még a nyilvánvalóság, a szembetűnő alakzatok is oly érthetetlennek és öncélúnak tűnnek fel néhanap, mint egy indokolatlan felhő ottléte az égen, egy ferdén nőtt fagyalbokor, ahogy kihajol, akár a szerény művész, társai rendezett sorából, és cinkosan érezteti, hogy itt azért kicsivel többről van szó, mint holmi nem tervezett ritmuskiesésről. A jelenségek feketedobozában, ahol feltételezhetőleg minden lényeg rögzítve van, úgy gabalyodnak egyre-másra a fonalak, hogy a mi szemünk számára nem is más ez, csak egy nyúlós, becsomósodott káosz, holott valójában csupán egyetlen fonál van, ami számtalan fonadékerdőt és hurkot kanyarog össze, talán épp a mi látásunk kicselezése céljából. Töprengeni, hogy miért töprengeni azon, hogy keresni, de mit, és okoskodás közben folyton újabb és újabb zárójeleket nyitni ki, amelyekbe szépen beletehetjük a magyarázatokat, mert azt is magyaráznunk kell, hogy miért magyarázunk, és ekképpen egyre csak távolodunk a megértéstől, mert lekötnek már a kifejezhetőség problémái, a kifejezhetőség kifejezhetősége, reductio ad absurdum, és így tovább, az ember ilyenkor kávét főz, vagy dúdolni kezd valami megváltó bugyutaságot, igényesebbek esetleg a Cure-tól a Fear of ghosts sorait, the further I get from the things I care about, the less I care about how much further away I get, és ezzel le is zárja a délután tévalagútjait, és valami szépre néz, keres egy nyugalmat lehelő állóképet, hogy örvendezhessen már végre.
Nem szép dolog a ráció, be kell látnom.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
