Haláltánc XXIII.

A térben áll, épp ahogy az élők teszik, és érti, érti ő az egészet, csakhogy. Kezét a zsebébe süllyeszti, és a földön nyugtatva tekintetét megpróbálja kilesni titkát a csöndnek, ami úgy kavarog körülötte, mintha egy hurrikán centrumában állna. Észak-nyugati szél fúj, dacosan hordja a szemerkélő esőt, a hideg permetet, amitől időnként reszketegen megrebben a szemhéja. Ahonnan jött, nincs már ott semmi, a múlt traverzein, amelyek hasztalan tartják emlékeiben az időt, tarka, kopott szalagok lengenek, akár egy cirkuszi sátor maradványai. Áll a térnek ezen a hideg, nyári pontján, a lába előtt ott fekszik a június holtteste, mint egy szelíden elcsapott zerge, és piszkosfehér járókövek éles geometriáján tartja egyensúlyát, és befelé néz, látásának gyökerei felé, ahol nyirkos csövek, fáradt könyökelemek, szakadozott tömítések hevernek egymás halmain. Zenéből zuhantak alakba ezek a tárgyak, amint elveszítették a melódiát, elhagyott eszközökké dermedtek, kőleheletekké, és ennek megfelelően merevek és némák, olvashatatlan kottajelek csupán. Halálos visszanézéssel szemléli a tájat a szívében, ahol mindent elpusztított az idő, és bár már maguk ezek a romok is csak relikviái egy bezárt szoborparknak, mégis tele van kővel a szíve, füsttel az orra, a csönd iszonyatos vattáival a füle, savanyú szárazsággal a szája, és indokolatlan hiánnyal a tenyere, ami már csak szárnyas teremtmények vélt távolságában érződhet ennyire kínzónak. Érti ő, és mégis a nemértésben áll a térben, az észak-nyugati szélben, a vízpermetben, a feledés akarásában, a szemhéj rejtekében. Hiszen nem érti, miféle ocsmány fondorlat tekergőzött végig az életén, ami a legboldogabb káprázatokkal szövetkezve a kijózanító és végleges elromlásba csalta. Egyáltalán, az életben betöltött funkcióját nem érti ennek az aljas csalásnak, a nap nap utáni ragyogó hazugságoknak, amelyekkel a sors mindig felemeli és eltaszítja a lelket, ezt könnyáztatta papírhajót, ezt a szélbefújt füstöt. Olyan emberek életét szerette volna élni, akik körében az öröm és a bánat összefüggései terén sosem merülhet fel a következetesség gyanúja, akik nem sejtenek soha fantomlogikát az érzelmek születése és elhalása között, akik az élet ínségét nem üzemzavarként fogadják, akik reggelizés közben sosem ejtik ki a kauzalitás és a teleológia keserű szavait. Ilyen emberek között áll a térben, csupasz egyedül, egy kabát már csak az észak-nyugati szélben, meg könnypermet és hajladozó szobor. Az egészséges élni és halni tudás, ami a hámsejtek és az állatok sajátja, számára megvalósíthatatlan. Ő is meghal és él, de nem hull, nem kopik le róla a dráma hámja, hanem évgyűrűként veszi körbe és tartja fogva észlelő és emlékező középpontját. Egyensúlyban áll, mert ezen a helyen, a járókövek éles geometriájában a múlt és a jövő egyaránt értelmezhetetlen, és egy virág elhervadásának mértékegységével mért mediánt ad ki. Tudja ő jól, hogy ez az állás, ez a csendes árok az övé, speciálisan rászabott és képességeihez igazított. Ezt valami pasztellszínű alázattal még el is viseli. Csak azt nem érti, azt nem fogja soha felérni, hogy az a fogyhatatlan szeretet, ami annyira túlcsordul már benne, hogy ujjai végén csöpög ki rettentő feleslege, miért nem elegendő, hogy a kőbe zuhant dolgokból ismét zene legyen, hogy azt a sziklás tájat a szívben nem csupán életre keltsék, de mindörökre életben tartsák ennek a szeretetnek az özönei.