Már egészen hamar, tavasz végén kihirdetésre került sokak örömére: az industrial két alapvetése, a Die Krupps és a Front Line Assembly hazánkba látogat közös turnéjuk keretében. Lehetett vágni a centit, a nyár utolsó napján meg is érkeztek hőseink az A38 Hajóra.
A Die Krupps amúgy már egy ideje úton volt: áprilisban jópár németországi fellépést tarkítottak belga, holland és angliai koncerttel. Közös turnévá ez a Front Line Assemblyvel és a Tension Control-al a londoni O2-es fellépésnél bővült, a hármasfogat érkezett szerencsére hozzánk is Budapestre. (A Die Krupps egyébként körbejár a környékünkön és egy észak-német körút után Amerikába repül, kellhet ehhez kraft rendesen).
Az osnabrücki Tension Control duó az utolsó pillanatban került ki a hajó eseménybontásába, de a szemfülesek tudhattak arról, hogy a veteránok előtt friss szellők is kavarják majd a hajó gyomrát. Nem kell szépíteni: a duó kőbalta EBM-et játszik, ami úgy van jól, ahogy azt elő is adták. Nekem mindig is bejött ez a műfaj, jelen kedvenceim a Jager 90 vagy a Sturm Cafe sem cifrázza agyon, mégis van egy felejthetetlen hangulata ennek - ezt becsülettel adták is a srácok. Mintegy harmadház bólogatta az ütemet háromnegyed órában, az amúgy a bandcamp oldala alapján elég termékenynek tűnő TS legjobb nótáival számomra üdítően hatott.
Meg kell valljam, kicsit bosszankodtam, amikor a teltházassá nyilvánított buli eseményleírásában a szervezők "felszabadítottunk még pár jegyet" poszttal jelentkeztek. Néhány koncertem ezzel ment itt már tönkre; akkor gyakorlatilag a WC-nél is állt a nép - nagyon bíztam benne, hogy ezúttal nem így lesz. Kinek mennyire volt fülledt végülis, azt nem tudom, de baloldalt pont egy szellőztetőnél sikerült becövekelnem, és elmerülnön a... Front Line Assembly karcos ipari zúzásában (a kiírás ellenére valami miatt felcserélték a két fellépőt).
A Bill Leeb vezette vancouveri banda már sokat letett az asztalra, a 80-as évek közepétől aktív, élő legenda. Hatása napjaink elektronikus-ipari zenéire vitathatatlan. De mit tud nyújtani 2018-ban számunkra? A most már dugig telt hajóban egyszerű vizuál kíséretében bő egy órában elővillantotta hegyes farkasfogait. Aggodalmam, hogy a számomra nem túlzottan érdekes Warmech (az AirMech Wasteland játék FLA által írt kísérőzenéje) is terítékre kerül, szerencsére nem állt helyt. A zenekarnak kifejezetten lökést adott, hogy Rhys Fulber, a korábbi alapító visszatért a frontvonalba.
A koncerten mindamellet hogy sűrű, vérszagú hangulat uralkodott, mégis volt egy könnyed táncolható aspektusa - a magyar klántagok nagy örömére persze.
Tucatnyi szám hangzott el, minden bizonnyal a Mindphaser és a Blood, vagy a Millenium dobogtatta meg leginkább a pészmékereket. Úgy éreztem személy szerint, nem a slágernóták tették számomra minőségivé az előadást, sokkal inkább az, hogy ismét (Magyarországon immár hatodik alkalommal) és még mindig egy olyan lövészárokban lehetek, ahol a színpadon fiatalságunk hősei hakni és manír nélkül egy hiteles misét tartanak a vasak oltárán.
Mindenképpen jó döntés volt, hogy az estet mégis a Die Krupps zárja. Hangulatilag emészthetőbb kategória volt mindig is a Jürgen Engler és Bernward Malaka alapította indusztriál-metál banda. Bár nem osztoztam oly felhőtlenül a többiek örömében, de szemmel láthatóan a közönség nagy részének óriási és látványosabb élmény volt a koncert; záróakkordként pedig ez a jó forgatókönyv.
Az hogy a Die Krupps 1980-ban alakult és 1997-ben feloszlott, már zenetörténelem. Hatásuk a leírtak szerint komoly az útodnemzedék számára. Azonban az, hogy két évtizede már csak egy valamikori zenekarról beszélhetünk, mégis rendre körbe-körbekoncertezik Európát, kicsit már gyanús. Újrakiadások és tribute lemez nem altatja el gyanakvásomat. A Nitzer Ebb-el a Dürerben adott koncertjük erős élményként maradt meg bennem, akkor a közös nevezők (The Machineries of Joy és McCarthy) sokat dobtak ezen.
Ezen az estén tényleg minden puskapor el lett lőve, amit a Die Krupps csak előhetett, nekem mégis hiányzott valami, nem éreztem egy csepp őszinteséget sem a "színfalak mögött". A gitárosok megbeszélt időben cseréltek helyet, a nagy vasállvány sóvárogva kiáltott komolyabb használat után, a frontember pedig élek a gyanúperrel, hogy kért némi bátorítót magának, hogy századjára is végigcsinálhassa ugyanazt. Jól szólt, kiváló nótákkal (nézzük csak a záró hét számot: /To the Hilt, Metal Machine Music, Robo Sapien, Nazis Auf Speed, Fatherland, Machineries of Joy, Bloodsuckers/, de nem volt az én világom.
A csupa mosoly arcokat elnézve valószínű, hogy kevesen osztják a fenti érzéseimet. De hát így van ez: megkaptuk a cirkuszt és kenyeret, ezen az estén úgy gondolom, mindenki jól lakhatott.
fotók: Valovics Tímea, továbbiak hamarosan!
