Vannak esték, amelyekről nem lehet pusztán koncertként beszélni. Mert bár dalok hangzanak el, reflektorok gyúlnak ki, majd kihunynak, a színpadon mégis valami jóval összetettebb történik. Morrissey fellépései ilyen alkalmak. Nem egyszerű előadások, hanem kultúrtörténeti utazások, ahol az angol irodalom, a némafilmek árnyai, az elveszett Európa nosztalgiája és a modern ember magánya ugyanannak a történetnek a fejezeteivé válnak. És természetesen a kamaszkoré, legalábbis nekem nagyon.
Kevés előadó épített fel ennyire zárt, mégis mindenki számára átélhető univerzumot. A The Smiths élén Morrissey új nyelvet adott azoknak, akik mindig is idegennek érezték magukat saját korukban. Dalai soha nem a hősökről szóltak, hanem az érzékenyekről, a félreértettekről, azokról, akik a világ zajában inkább könyveket, régi filmeket vagy egy elhagyott temető csendjét választják. Miközben Johnny Marr gitárja (éppen olasz turnéját nyomja) fényt vitt ezekbe a történetekbe, Morrissey szavai megmutatták, hogy a melankólia nem gyengeség, hanem a világ pontosabb érzékelése. "Gyújtsd fel a diszkót, akaszd fel az áldott lemezlovast, mert a zene, amit ott játszanak Neked, semmit sem mond az életedről." Önmagában ebbe a mondatba szerelmes lettem annak idején a VOLT magazin öles lapjait bújva - kamaszkori kedvenc született, ami nem múló nosztalgiával és tisztelettel tölt el, amikor csak elém kerül. Már amennyiben nosztalgiát illik emlegetni, de nézzük, mit jelent egy Morrissey (már harmadízben Magyarországon) koncertet látni 2026-ban.
A The Smiths rövid pályafutás után megszűnt, de a történet nem ért véget. Ritka, hogy valaki képes leválni egy ennyire meghatározó zenekarról, még ritkább, hogy önálló pályája végül legalább olyan jelentőségteljessé váljon. Morrisseynek sikerült. Szólólemezei már nem csupán a kívülállás krónikái, hanem egy egész élet lenyomatai: csalódásoké, öregedésé, emlékezésé és makacs önazonosságé. A Halált és elmúlást kevesen emlegették ennyiszer ekkora publikum előtt, pedig régen járok koncertekre.
A Barba Negra színpadán a koncert alatt vetített képek is jelölték ennek az estének a koordinátáit. Meghatározó volt Oscar Wilde arca a háttérben. Nem egyszerű tisztelgés volt ez, hanem szellemi hitvallás. Wilde és Morrissey között nem az idő, hanem az érzékenység teremt rokonságot. Mindketten tudták, hogy a szépség sokszor a veszteségből születik, hogy a kívülállás nem átok, hanem identitás, és hogy az irónia gyakran a legmélyebb fájdalom legfinomabb álarca.
Ahogy megszólalt a Billy Budd, nyilvánvalóvá vált, hogy Morrissey nem a múltját járja újra. Inkább azt mutatja meg, hogy számára a The Smiths és a szólóévek ugyanannak az útnak a különböző állomásai. A How Soon Is Now? éppoly természetesen simult a Notre-Dame vagy a Life Is A Pigsty mellé, mint az Everyday Is Like Sunday a There Is A Light That Never Goes Out mellé. Nem nosztalgia szólt, hanem a folytonosság.
Közben a háttérben peregtek a képek. Brigitte Bardot színes alakja tűnt fel egy presszóban. Lassan kavarta kávéját, miközben Párizs már nem a város, hanem kávéházi mikroklíma. Nem a valóság jelent meg a vásznon, hanem egy elveszett Európa, ahol még volt ideje a csendnek, a tekinteteknek és a mélázásnak. Morrissey mindig is ilyen kontinensről énekelt. Nem a térképek Európájáról, hanem a kultúráéról.
De árnyékokban sem volt hiány. A Nosferatu képei suhantak végig a háttéren, Max Schreck lidérces térdeplő alakja néhány pillanatra ismét benépesítette a színpad mögötti vásznat. (ezúttal is simán tévedhetek, a a horrorklasszikusok nem terepem, barátom Lugosi Bélát emlegette, de szerintem nem Ő volt). Nem kísértetfilmként hatott, hanem emlékeztetőként: a gótikus kultúra mindig is az elmúlás szépségét kereste. Ugyanazt a szépséget, amely Oscar Wilde mondataiban, a német expresszionizmus torz árnyaiban vagy Morrissey legszomorúbb dalsoraiban is ott rejtőzik. Világos, hogy ezek a vetített képek nem díszletek. Ugyanannak a kulturális családfának az ágai, amelyből Morrissey művészete is táplálkozik. Megvallom, a duplikált elrendezés logikáját nem értettem, a mozgóképek folyamatos, néhány másodperces repetitív ismétlése pedig néha az agyamra ment már - de nyilván a nyomatékosítás szándékával hergeltettem.
A koncert innentől már nem számok sorozata volt. A Shoplifters Of The World Unite, az I Know It's Over, a Now My Heart Is Full, az Irish Blood, English Heart vagy a monumentális Life Is A Pigsty inkább különböző fejezetekként követték egymást. A The Smiths dalai emlékeztettek arra, honnan indult minden, a szólószerzemények pedig arra, milyen messzire jutott azóta. Kevés előadó mondhatja el magáról, hogy negyven évnyi alkotás után sem a múltja a legfontosabb referenciapontja.
Hangja talán mélyebb lett, mozdulatai visszafogottabbak (no azért 67 évesen teljesen rendben van), de ugyanaz a különös elegancia lengte körül, amely mindig is megkülönböztette kortársaitól. Mintha egy másik korból maradt volna itt, ahol az intelligencia még nem jelentett távolságtartást, a melankólia pedig nem számított hibának. Morrissey közben látványos gesztusokat is tett a magyar, alig több mint félházas közönség felé. A lábdobon a piros-fehér-zöld trikolór feszített, magyarul köszöntött minket, ugyanezt a zenekar tagjai is egyenként megtették. A hangulat kifejezetten barátságos, Morrissey igazán emberközeli zenész, szerencsére nem kapott senki elő egy baconos szendvicset.
A ráadásban felhangzó Jack The Ripper után már mindenki tudta, mi következik. A There Is A Light That Never Goes Out nem egyszerűen lezárta az estét. Inkább feloldotta. Több ezer ember énekelte együtt azt a dalt, amely évtizedek óta újra és újra emlékeztet rá, hogy a popzene legszebb pillanatai nem a hangerőben, hanem a közösen átélt törékenységben születnek.
"Ó, már nincs otthonom. És ha egy emeletes busz belénk rohanna, melletted meghalni olyan mennyei módja volna a halálnak. És ha egy tíztonnás teherautó mindkettőnkkel végezne, melletted meghalni... nos, az öröm, az a kiváltság az enyém lenne. Ó, van egy fény, és soha nem alszik ki."
Hazafelé menet az emberben nem egy koncert emléke maradt meg, hanem egy érzés. Hogy Morrissey még mindig ugyanazt a csendes ellenállást képviseli, amely miatt annyian szerették-szerettem meg évtizedekkel ezelőtt. Egy olyan világban, amely egyre hangosabb, egyre gyorsabb és egyre feledékenyebb, ő továbbra is Oscar Wilde, Brigitte Bardot, a német expresszionizmus, a The Smiths és saját életműve között húz láthatatlan szálakat. Talán ezért hatnak ezek a dalok ma is ennyire elevennek. Nem azért, mert a múltat idézik, hanem mert emlékeztetnek arra, hogy a szépség sokszor ott születik meg, ahol a világ már régen nem keresi.
