Vannak napok, amikor az embernek valahogy nehéz nekiindulnia, ez a novemberi kedd kimaxolta nálam az érzést. Hajnal óta szitáló, majd nekilóduló eső, nyálkás minden, még a száraz szobában is nedvesnek és csúszósnak éreztem magam - pocsékul.
Mindemellett alapvetően a kíváncsiság sem torokszaggatóan kínzott, a Dürerben este fellépő The KVB-t már sikerült Lipcsében meghallgatnom - és hát - az akkori elvárásaim alatt teljesített a duó. Ellenben előzenekarként izgalmasnak ígérkezett a M!R!M formációja, hogy és miként lépnek színpadra, az számomra talány volt megelőzően.
A lényeg, erőt véve víziszonyomnak, valahogy lekenuztam a hegyről, a vonattal innen már csak egy órácska a hétköznapokon is nagyüzemben nyomuló Dürer.
Szerencsére a New Beat komolyan vette az ígéretét, a zenészek sem húzták- halasztották az időt, az előzetes kiírásnak megfelelően lépett színpadra - ezúttal duóként - a Londonban székelő Lapaco Bertelli vezette M!R!M.
Azt reméltem előzetesen, hogy a 2017-es Iuvenis nem nyomja majd annyira rá a bélyegét az estre, én sokkal inkább a Heaven nyersességét reméltem, ez egyébként jó párhuzam is lett volna a The KVB együttállással, javuljon meg a napom, zúzzunk egy nagyot!
Ezen reményem sajnos nem hozta a várt gyümölcsét, az amúgy szimpatikusan a lepattant londoni külváros hangulatát kölcsönző fiatalember úgy tűnik, egyre inkább a Galaxy 500 bűvkörében rendezi a kottát. Selyemfényben csillogó szintifüggöny, égbe szálló gitárfutamok, a korábbi karcok már teljesen legömbölyödtek. A végeredmény kellemes, de semmi különösen megrázó, zakatoló disszonancia. Jó lett volna, ha kihoz a sodromból legalább pár ponton, maradt a remény, hogy a The KVB majd kiköszörüli a csorbát.
A Dürer kisterme amúgy szépen felduzzadt eddigre, talán másfélszáz ember is van, nájsz ez egy keddi pocsolyakerülgetős estén.
A szintén londoni The KVB igazán komoly sikeret könyvelhet el, az eltelt nyolc esztendőben már beutazták a fél világot, még a kenguruk is hallhatták Őket 2013-ban, a Minus One-t a szaksajtó hangosan ünnepelte. Az amúgy a 'Mary Chain / Soft Moon / In Death It Ends tengelyen mozgó mobile valóban remekül eltalálja a hangulatot. Duóként Nicholas Wood és Kat Day alkotja, a skatulyák tekintetében a pszichedelic-posztpunk-shoegaze ellen talán ők sem ágálnának. A hangzásvilág leginkább Nikolász vállán nyugszik, a szintetizátórnál tevékenykedő Kat a dísznél biztosan többet (nem vagyok zongorista) ér, de akkor azt otthon programozza, mert élőben pár gomb lenyomása volt a feladata. Ellenben vizuális szakon végzett művészként ő felel a háttérvetítésen látható strukturális élményért, így vélhetően a kémia egyensúlyban lebeg az alkotópáros között.
Annak ellenére, hogy ez a fajta húzós, ugyanakkor magába mélyedős zene nekem nagyon komám, és a The KVB gyakorlatilag eljátszotta a legjobbnak tartott nótáit (In Deep, Above Us, Never Enough, On My Skin) nálam nem tört át semmiféle érzelmi gátat, álltam tovább mint egy suttyó a sarokban, aki várja a Mikulástól a csodát - hiába. Ez a nap, ez az este,ezek a koncertek megtörténtek, de csak úgy átfújtak rajtam, de sajnos egy csöpp meghatottságot sem éreztem, hát ez van, így jártam.
Összességében nem is az időjárással, inkább az idővel volt ezen az estén az igazi probléma. Mindkét zenekar esetében az igazi csúcspont a 2013 körüli időszak volt, akkori hangzásuk új szeleket kavart. Az eltelt időben folyamatosan kísérleteztek, megújúlnak, de az úttörés nem bizonyul hatékonynak - így a koncertek sem átütőek; követ dobsz a vízbe, de az éppen csak fodrózódik a viziszörny felbukkanása helyett. Azzal küzdhettem hazafelé, ezúttal komolyabb ellenpontozás és elégedettség nélkül.
fotók: Valovics Tímea
