Monolit fejfa
(H.P. Lovecraft emlékére)
Az a forma, arcod íve,
falaimon ragyogott,
jelenünk a senki híve;
A Te szíved még dobogott.
Késként szúró tekinteted,
táncra kérte lantomat.
Nyomában a test is remeg,
múltba hívtad húromat.
Elméd amorf oszlopai,
zölden fénylő amfora,
strófáidnak csarnokai,
testem bűnös temploma.
Képzeleted magterménye,
balzsam-ajkak hiánya,
vágyaid méz-költeménye
Múzsa dalért kiálta.
Égi művész, hajnalodik! -
intelek, s Te hallgatod.
Korokon át kanyarodik,
s hangom hozzád andalog.
Röppen az éj, sír a vihar,
elméd könnye arcomon.
Mondd példakép, - portréd bizarr -
miért kísérsz korokon?
Őrületed szürke lángja
hogy szül, teremt fényeket?
Még a Mélyben kardod vágja
a gránit végzet lényeket!
Nem zendül lég húsod felett.
Az összes talány megrepedt.
Jós álmodban nimfád, lehet,
a tér-időn túl szendereg.
Gondolatod áramlása
moccanatlan, megdermed,
Fantáziád fogoly-lánya
távol-jövőbe elveszett.
Torz grimasszal borulsz reám
de halhatatlan szavad íze,
Tudatod már dohos orkán,
Ihlet-isten abszint szíve.
Új életre szól a pecsét,
rubint palást a pirkadat;
Nem regélsz el már több mesét,
s vérszagú az alkonyat.
Bp., 2007.03.09.-10. éjfél
Homok
Aranyló homok
az életnek percei
elhagyott romok.
Alant ős-fonák
város mozgó kezei
mesélik korát.
Semmiből emelt,
de még vérző sebei -
s többé nem felelt.
Sivatagba rogy,
a nap és tűz hegyei
Birodalma fogy.
Sötét égbe lép
a Hold, s egy nép emeli,
s a kezdet a vég.
Bp., 2006.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
