Mi az a punk?
- „Punk’s not dead” -
A dédnagyapám nyolcvanévesen vöröslőfejjel
ült a tévé előtt és néha kirúgott a lábával –
„Ne őrülj meg, Lajos” szólt rá a dédimama
és megvetőtekintettel nézte a focimeccset.
Kilencvenévesen a dédnagyapám megírta
az önéletrajzát, századeleji betűkkel teleírt
vastag papírlapokat osztogatott az unokáinak,
a dédunokáinak és egyáltalán mindenkinek.
Kilencvenhárom éves korában a dédnagyapám
téglákat hordozott a szegedi kertben és átment
a nála húsz évvel fiatalabb komájához politizálni.
A dédnagyapám kilencvenötödik évében kérdést
tett fel nekem: „Mi az a punk?” A válaszadást
kapásból feladtam. Milyen súlya lehet a punkságnak
annál, aki túlélte az egész XX. századot – igaz,
az egyik felében nyugdíjas volt és kertészkedett.
Kilencvenhét évesen a dédnagyapám elszomorodott,
azt hitte, elfelejtette a halál, pedig csak öregedett, öregedett
és agyi vérzései lettek, vérzett belül, az agyában.
A dédnagyapám kilencvennyolc évesen egy madárkára
kezdett el hasonlítani, egyre áttetszőbb és büdösebb lett.
A kezéből kiálltak az erek, nem nézett focit, nem hordott
téglákat, és még azt sem kérdezte meg, hogy mi az a punk.
Feküdt egy kórházi ágyon, fehér volt körülötte minden,
fehérebb a fehérnél, talán ez vakította meg őt, már nem
ismert fel senkit. Csak a keze szorított egyet a csuklómon,
hihetetlen erővel, ahogy az tud szorítani, akinek egy
életen át szorították a kezét, aztán elengedték. Most ő.
A dédnagyapám kilencvenkilenc éves korában meghalt,
és nem értette meg, hogy őmég nem múlt el száz éves –
nem tudott mit kezdeni ezzel a kétezerrel.
Kiszikkadva feküdt, mint egy összeszáradt palánta,
pihekönnyű volt. Dédi, punk az, hogy meghal az ember.
Mi a neved?
Kétségbeesve, riadozva, görcsökbe feszülve,
egy végtelen litánia hangjain válaszolok:
én vagyok az a büdös öregasszony a pap előtt
én vagyok a selyemfiú a bárban, aki mindenkit
megbaszott
én vagyok a nyálkáskezű narkós, én fekszem a padokon
én vagyok a heroin, amit befecskendezett
háború vagyok, én vagyok a kizsigerelt kutya
én vagyok a hit, higgyetek, gyűlöljetek, alázkodjatok
vas vagyok, én öltelek meg
én vagyok a remegés, én a félelem
én vagyok az anyád, én szültelek véresre
én öltelek meg már újszülött korodban, én vagyok a sav
én vagyok a haldokló katona, én vagyok, aki meggyóntat
sztár vagyok, aki megront véglegesen
én tettelek tönkre, én, már apádat is
én vagyok a történelem, a történelem és a filozófia
én a tér, engem töltesz be és engem szennyezel
én vagyok a lelked és én vagyok a kesztyűd
gyűlölet vagyok, én irtalak ki
én vagyok a fertő, a mocsár, én nézek le rád
én vagyok az, aki megvigasztal, az utolsó
menedéked
a menedzsered vagyok, miattam lettél az, aki
festővagyok, engem állítasz ki, én fröcsögök rád
én vagyok, aki betilt és én vagyok az ország is
én vagyok az ittlét, itt csak én vagyok
én vagyok a bőr, én a köldök, én a szőröd
én vagyok, aki sír, én, aki megátkoz, nem vagyok
én vagyok a kopasz szerzetes, kárhozott ikonfestő
én vagyok a képtilalom, én a vad arab horda
én vagyok a gyereked, én szeretlek csak egyedül
én vagyok a lányod, a fiad, a szeretőd,
én tettelek ilyenné, üss meg, de én vagyok az ütés
az vagyok, aki vagyok
Por
Tudta már régen, mégis próbálkozott.
Gyermeke számkivetve él, gyilkosok
gyilkosa lett. őmégis fohászkodott
minden éjjel. Nappal csak dolgozott.
Asszonya néma arcát kőbe véste.
Érette is fohászkodott. Peregtek
az évszázadok, már nem is nézte.
Maga elé suttogott: Mégse, mégse.
Aztán ült időtlen, nézte a port.
Neveket számolt, egyet félretolt.
Lassan betakarta a humusz.
Ecce Adam quasi unus.
Szivárog
Már csak az anyag mozgat,
terjeng bennem az élvezet,
vételt vételre halmozok,
és elhagy a lélegzet,
elmarad a fáradtságban,
gyerekszobában, óceánparton,
vagy a messzi Perzsiában:
adj hát magadról számot,
tetkóid milyen bőrt takarnak,
kik a megbízóid, mit akarnak,
ki volt apád, ki volt anyád,
kit öltél meg és van-e hazád,
kicsit szaglik már az identitás,
nehéz a folyton szólogatás,
a hívogatás, hogy bújjék elő,
ugyan mutassa már meg magát,
a nagyapa ládában őrzi
nemzetiszínű szalagját, suttog,
lányom, rekkentsük ide fel -
ejnye-bejnye, felejtsük már el.
Nehéz ez a hívogatás, nehéz
a hejjgetés, nehéz a révülés,
kinek szóljanak a jövendölések,
ki is volna a te áldott néped,
mert van, aki indián kaszinóban,
a felmondás után felest hörpintve
nagybajszú asztalosra alliterál,
magyarul szív, németül amerikál,
aztán van, aki franciaként
szkítára lel és unciaként
nyereg alatt nyers húst zabál,
és ott van ő, aki mindent letagadna,
zsidóként is megtagadna,
szlovákként is leszavazna,
míg én csendben elmagyarnék,
magyarként meg haldokolnék:
itt vagyok, láss, mozgat az anyag,
a történelmi tudat így hasad,
enyém a múltad és múltam tiéd,
közünkből halkan szivárog a sav.
Összerezzen
Körbenyaldos a halál ilyenkor,
felkúszik a combjaimon,
lehúzza rólam a ruhát,
és amit régen megtagadtam,
kiteszi a szélnek. Összerezzen,
mondom, összerezzen a lélek.
Jó hónapja nem beszéltem magyarul.
Senki se tudja, mit takargatok
a bőröm alatt, miféle fertőzéseket
hoztam. Nem bírom a levegőt.
Hajópadlóm hajnalonként tágul,
ahogy egyre erősebb nap éri.
A múltkor mintha egy gyerekkori
szerelmem szólított volna meg az utcán,
nagyon görcsölt, de aztán abbamaradt.
Kiteszem az arcom a szélnek.
Kiürülve
Nem értjük a madár-beszédet,
az ünnep ritkán ragyog, szürkület.
Hogy felettünk nincs boltozat,
az égen túlnőni így nem lehet,
hogy a beszédnek nincs hatalma,
hogy magamhoz hívni senkit se merek,
és nincsenek már angyalok.
Végül is más nem maradt:
gyáva vagyok és hallgatok.
1997. 03. 18.
Először a dátum, mert most kedd van,
akkor vasárnap és álmokról beszélgettünk,
több mint hat éve már és a dátum beszél,
hogy álmában hegedültek az angyalok,
vagy még régebben, az első baráti csalódás,
ma már arab lantosok vigasztalnak,
és akkor is az az idő, amikor hegedültek
az angyalok, körül szögesdrótok,
most kedd van, évezredek, percek,
a nyálam befedte őt, zegzugaiba mélyen,
ahogy remegett, hegedültek az angyalok,
aztán úgy ment el, mint aki nem ismer,
pedig nekem is, hidd el, hegedültek,
most kedd van, idő van, menni kell.
Oltalmazó
Amikor csikorgás és szilánkok pattanó pattogása.
Amikor kidőlő támfal reccsenése.
Amikor sötéten néz a kéregető.
Amikor felülről zuhan megállíthatatlan.
Amikor foltok a röntgenen.
Amikor zsoldosok bakancsa.
Amikor két kar lóg tehetetlen.
Ha már rám nem vigyázol.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
