„Ó, bárcsak én, ha a valóság bizonytalan átélése nékem feldereng, képes lennék a félelem, rettegés és borzadály minden gondolatát, az árnyszerű jelenségek mindegyikét elűzve, minden képet, amely nekem megjelenik, saját tudatom tükröződéseként felismerni”
Bar-do-Thos-sgrol (A köztes-lét könyve)
Mielőtt e feljegyzéseket elolvasnák, tudniuk kell, hogy Írországba érkezésem előtt szinte teljesen osztottam az emberiség bizonyos régi és jótékony babonáit, melyek oly könnyen elviselhetővé teszik az életet a legtöbbünk számára.
Háromszáz éve már, hogy naiv empirizmusunk elfedi előlünk a szörnyű valóságot, azonban van idő és vannak helyek, ahol nem működnek a jól bevált önvédelmi reflexek. Különös, hogy mindazok után amit átéltem, és amit neki is elmondtam, az orvosom még mindig azt állítja, hogy nem őrültem meg teljesen. Miközben beszéltem láttam, hogy komolyan és szorgalmasan jegyzetel, néhány különösen iszonyú részletnél pedig rámutatott bizonyos dolgokra a tibeti Holtak Könyvében, legalább egy időre stabilizálva az állapotomat. Csak ezért merem ennek a zavaros történetnek néhány részletét az önök számára is láthatóvá tenni, mintegy önmagamnak is bizonyítva, hogy az utóbbi napok eseményei talán többek voltak egy sötét, abszurd álomnál…
Dr, Samuel Reeve feljegyzései
St. Paul idegklinika
Dublin, 1905:
A szent liget
Vannak különös alkonyok, mikor az ember úgy érzi, a világ hétköznapi jelenségei egészen áttetszővé válnak, mintha bíbor fátyollal lennének letakarva, mely elfelejtett egekből hullott a földre. Még annak is könnyű lehet ilyenkor eltévesztenie a megszokott ösvényeket, aki nem idegenként érkezett Írországnak ebbe az elfeledett sarkába.
Velem is pontosan ez történt, pedig csak néhány perce léptem be az erdőbe, a széles ösvényen. Egyenesnek, kitaposottnak látszott, könnyű és gyors átkelést ígérve. Talán mégis hallgatnom kellett volna arra a bozontos szakállú, görnyedt öregemberre, aki szinte kétségbeesetten kért rá, hogy ne az erdő felől közelítsem meg Saoirse-t, ezt az álmos kisvárost, a Liffey mentén.
Nyugtalanító dolgokat mondott a gonosz fákról és valamiféle romokról a holdfényben, de mivel alig értettem a különös szóvirágokkal ékes ó-gael nyelvet, nemsokára udvariasan odébbálltam.
Az út hamarosan véget ért előttem, és ahogy hátam mögé pillantottam, észrevettem, hogy nincs ott az ösvény, amelyen idáig jöttem. A mohos, furcsán csavarodó faóriások mögött csak az ősi rengeteg mélységes magánya lapult, s szinte éreztem, amint a karvastagságú gyökereket lassan körbefonja a vadrózsa szövevénye. Nem tudtam, vajon hány évszázadot láthattak ezek a fák, de úgy éreztem magam, mintha egy méregzöld kipárolgásokkal telt, ősöreg sírboltban lennék. A különös csend olykor néma zenének tűnt, komor volt és ünnepélyes, akár egy halott angyal álma.
A fáknak mintha arcuk lenne, – úgy álltak ott, mint elvarázsolt hadsereg katonái - egy elátkozott király kincseit őrizték. Megborzongtam, ahogy a titkokat suttogó szellő átsuhant a levelek közt – mintha minden törzs, minden ág megrezzent volna.
Több kisebb csapást is láttam magam előtt, ezért el kellett indulnom az egyiken, ha nem akartam itt bevárni a közelgő éjt.
Az aláhulló nap rőt ragyogással hintette meg a karomszerű ágak szorításában derengő égboltot. A tornyosuló fellegek alja karmazsinszínbe öltözött, és a rézsútosan aláhulló a fényben a táj elmosódott festménynek tűnt. Az alkonyfény mintha átlényegítette volna ezt a mohos, repkény futtatta oszlopcsarnokot, és láttam, hogy a másvilági tükörként vibráló égen fehér szellemhold dereng. Nem először érintett meg az erdővidék különös melankóliája de még soha nem éreztem ilyen erősen, hogy megszentelt földön járok. Olyan kultuszok eleven temploma volt ez a hely, amiket már sok évezreddel a kelták felemelkedése előtt gyakoroltak az óvilág elfeledett népei.
Szinte nem is éreztem ahogy járok, a rozsdabarna avartakaró puha bársonyként süppedt a lábam alatt. A levegőben Babilon függőkertjeinek illata lebegett, az ágak szövétnekében színes jáspisköveknek látszó madarak tompán és panaszosan kiáltottak. Mintha mindannyian ugyanazt a dalt énekelték volna, valami szomorú, de fenséges dallamot, mely egyszerre vonzó és nyugtalanító.
Szemem előtt táncoltak az árnyak, mint tünékeny driádok, ahogy az illatokkal terhes szél megborzolta az emberszerű fák koronáit
A Törékeny árnyékok kihunyó lángnyelvként olvadtak bele a félhomályba s tűntek fel újra, mint egy homály kísértette labirintusban. Időnként megálltam a szűk ösvény kanyarulataiban megbúvó, iszalagtól fojtogatott kőoszlopok tövében, melyek már a druidák előtt is a láthatatlan világ határjelzői voltak. A kandallónál elsuttogott legendák szerint, az óvilágból itt maradt erők már-már abnormális élénkséggel ülik meg az ír rengetegeket.
Megborzongtam a kövek különös faragványait szemlélve, – meg mertem volna esküdni, hogy, néhány pillanattal ezelőtt még egészen másképp néztek ki,– mintha állatfejű, egyiptomi istenek lennének.
Már régen láttam, hogy ez az út nem kifelé vezet, hanem egyre mélyebbre hatol egy ember nem járta vadonban, amit át meg átszőnek a különös emlékek, mint a suttogó levelek közt feszülő pókháló fonalai. Nem emlékeztem, hogy kétségbeesés gyötört volna, de az is lehet, hogy csak a meglepetés miatt nem volt időm gondolkozni, mert hamarosan szokatlan hangokat halottam.
Egyszerre egyenletes kongásra lettem figyelmes, mintha valaki öblös bronztárgyat ütögetne. Most már hallottam a latin szavakat is, amelyek az ünnepélyes dallamhoz tartoztak:
„Sancta Maria, Mater Dei, ora pro nobis, peccatoribus, nunc, et in hora mortis nostrae. Amen.”
Óvatosan kiléptem a fák árnyékából és láttam, hogy az ösvény egy tisztásba torkollik, s a tisztáson emberek vonulnak; fehér köpenyt és barna skapulárét viselő figurák. A menet élén egy tekintélyes alak lépkedett. A csuklya alatt nem láthattam jól az arcát, kezében súlyos füstölő. A mögötte álló ember fakeresztet tartott föléje, rajta a Megváltó képmásával. Egy templomba tartottak. Egyhajós, gótikus építmény volt, karcsú de nem túl magas toronnyal és fehérre meszelt oldalfalakkal, amit már félig beborított a repkény. Ennek a templomnak a harangkondulásait hallottam, és a szerzetesek éneke volt az, amit a madarak hangjának véltem. A csúcsíves ablakok sora enyhe fényt sugárzott, s láttam, hogy az épület mögött aranyló dombvidék húzódik meg, ameddig a szem ellát. Nem tudtam hogy a környéken szerzetház és templom is található, pedig indulásom előtt komolyan áttanulmányoztam azt a néhány ódon térképet, amihez nagy nehezen hozzájutottam.
Elhatároztam, ha már utunk találkozott, felfedem magam, hiszen biztosan tudnak nekem útmutatással szolgálni. Így talán még sötétedés előtt eljuthatok a városba. Kiléptem a fák takarásából, pontosan a menet élén haladó alak, és a templom között álltam meg. Ez a kép az utolsó, amire emlékszem, mert a következő pillanatban magába fogadott a sötétség.
A férfi a romoknál
Azon kaptam magam, hogy valami kényelmetlen dolgom fekszem, és kisvártatva kinyitottam a szememet. Csipkés, töredezett falak magasodtak előttem, a csúcsíves ablakok maradványaiban pókháló csillant. Velem szemben egy fej nélküli szeráf lapult az ősi kövekhez. Borostyán beszőtte kezei még mindig játszottak egy hárfán, amely a hideg kőbe börtönözte a szférák harmóniáját. Sehol nem láttam nyílt mezőket, a göcsörtös ágak minden irányból fojtogatták a kis tisztást, mintha Caspar David Friedrich egy festményébe léptem volna be. A hosszú, imbolygó árnyékok közt, a kúszónövényekkel befutott falcsonkok egy magasabb, kriptaszerű fülkét zártak körül, résnyi gótikus ablakokkal és faragott balusztráddal a tetőn. Szemem megakadt a Danse Macabre még mindig jól kivehető ábrázolásain, amely az oldalakat díszítette. A rég elkorhadt ajtó látni engedte a nyúlós, évszázados sötétséget odabent. Még mindig alkonyat volt, és gyülekező árnyak koszorúja egyre növekedett a hallgatag fák szürke koronájában. Ekkor valaki megszólított:
- Az erdő nem szívesen adja vissza, amit egyszer zsákmányul ejtett. Hacsak nem csontok formájában. A hang mélyen és öblösen szólt, mintha egy sötét, zárt helyiségben visszhangozna.
Egy férfi állt nem messze a sírtól. Először azt hittem, ő is egy szobor a templom romjai között, annyira fakó volt és mozdulatlan, mint egy jelenés. Nem tudtam megállapítani a korát, harminc éves épp úgy lehetett, mint ötven. Hosszú, talárszerű ruhája a földet verte, színe, mint a sáré. Mintha valami kosztümös színdarabból lépett volna elő.
A markáns, simára borotvált arc arisztokratikus vonásokkal rendelkezett, de kiugró járomcsontja és vékony, pengeszerű szája az összhatást kissé aszkétikussá változtatta, mintha egy nagy hatalmú inkvizítor lenne. Pillanatokig nem tudtam megszólalni, magamon éreztem hideg, alig emberi tekintetét. Zavartan bemutatkoztam, és elmagyaráztam, hogy csak egy utazó vagyok Londonból, aki tanulmányi kirándulást tesz a környéken. Ki szeretnék jutni az erdőből, amely egyre inkább körbefon, és lehetetlen illúziókat vetít elém.
- A puritán kutyák felégették a templomunkat, a családommal és minden népünkkel együtt, akik ide vették be magukat. Babonásan keresztet vetett, de az egész mozdulatban volt valami patetikus és megjátszott ürügyszerűség. Mintha valóban színész lenne, aki valami flegma egykedvűséggel alakítja az őrült főszereplőt.
- Itt nem lakik más csak én és az atyám, hiába is keresne településeket, ezek legalább egy napi járóföldre esnek innen. Ha még sötétedés előtt fedett helyre akar jutni kénytelen lesz a házunkban éjszakázni, és mi nem tagadhatjuk meg e szerény hajlékot, egy magányos vándor előtt. Volt ebben az invitálásban valami egészen hátborzongató, különösen a tekintet nem tetszett nekem, ami egyre kevésbé hasonlított normális emberére.
A következő pillanatban olyan hang töltötte be a levegőt, amelytől minden idegszálam reszketni kezdett, mert ez az elnyújtott, meghatározhatatlan hanghullám nem származhatott állattól vagy embertől. Egyszerre volt torz ugatás és sikoly, és valami lidércnyomásos visszhangot vetett a romok között. Minden erőmmel igyekeztem arra a gondolatra összpontosítani, hogy tévedtem, mikor úgy véltem, a hang a kriptából hallatszott.
Ekkor válasz érkezett az előbbi sikolyra, még sokkal vérfagyasztóbb, mint az imént. Az fák árnyéka abnormálisan megnyúlt, mintha valami szentségtelen táncba kezdtek volna körülöttem. És a férfi szemében hideg lángok villantak.
- Kövessen! Szólt, majd olyan dolgot művelt, amitől majdnem elvesztettem a józan eszemet. Olyan hideglelős kacagás tört ki belőle, mintha egy gonosz, afrikai hiéna lenne. Megfordult, és miközben rázkódott attól az obszcén nevetéstől bemászott a kripta repedezett ajtaján. A döbbenettől félig elaléltan futottam vissza a homályos ösvényen és még saját szívdobogásom sem tudta elnyomni azokat a síron túli neszeket, amik az erdőt kísértették. Láttam, hogy a vérszín hold, mint egy hatalmas, tátongó sebhely emelkedik az elsötétedő égre, és az ágak kinyúlnak értem karmos, torz végtagjaikkal. Kétségbeesett rohanásom közben nekicsapódtam a nyálkás falaknak és alattomos, groteszk ágak tépték meg a ruhámat. Éreztem, hogy az erdő eszelős és arc nélküli kísértetei a lábam nyomában loholnak, hogy kitépjék a szívemet és beborítsanak rothadó, fekete szárnyaikkal. Hirtelen, a sötétben valami súlyos, eleven test ütközött nekem, amely mintha emberi hangon visított volna. Egy hatalmas bagoly volt, láttam, hogy szemei szörnyűséges sötét üregek.
Nem tudom pontosan mikor ért véget ez a félőrült ámokfutás, de hamarosan megálltam, mert halványan derengő fényt vettem észre. Egy nagyobb épület tömör körvonalai derengtek fel előttem, és éreztem, hogy ez lesz az utolsó esélyem a menekvésre. A sötétben nem tudtam megállapítani miféle ház, de a méreteiből ítélve nagyobb kúria vagy nemesi kastély is lehetett. Kétségbeesetten zörgettem a súlyos kapun, amely hamarosan megnyikordult. Egy csuhába öltözött, testes, idősebb ember állt a kapuban, kezében nehéz viharlámpát tartva.
A kolostor
Szó nélkül beléptem, és a súlyos tölgyfaajtó becsapódott mögöttem. Hirtelen menekülésemért hálát adtam a gondviselésnek, mert akkor úgy éreztem, Isten vezette lépteimet erre a helyre.
Annyira megkönnyebültem, hogy először észre sem vettem a szerzetes gépies mozdulatait, különös, szótlan viselkedését és arcvonásainak lárvaszerűséget. Egész lényében volt valami nagyon mélyen abnormális és egészségtelen, sápadt bőre mintha puffadt lett volna és gumiszerű. Miután néhány zavaros és összefüggéstelen mondatot nyögtem jövetelem okáról, kongó, üres hangján tájékoztatott, hogy a Karmelita Rend kolostorába vetődtem. Ő Anselmus testvér, a kolostor kancelláriusa, és nem tagadhatja meg az éjszakai szállást egy magányos idegentől. Boltíves, homállyal borított folyosón álltunk, amely az épület belsejébe vezetett. A falakat néhol súlyos, megvasalt fáklyák világították meg, egyébként csaknem olyan sötét volt, mint az árnyak kísértette erdőben. A klastrom minden téglája mérhetetlen régiséget sugárzott, és a vaskos, tömör falak között a levegő hideg, dohos volt. Az özönvíz előtti téglák valamilyen folyadékot izzadtak ki magukból. Vékony patakokban csordogált a kövek között s kis tócsákban gyűlt össze a zöldes penész borította padlón, amelyből egy-két sarokban nagy, fehér gombák meredtek elő. Mintha évszázadok óta nem lakna itt senki. Mindezt még elviseltem volna, ha nem hallom azt a szüntelen motyogást, ami úgy tűnt teljesen átitatja a helyet, olyannak tűnt, mint valami sötét, ördögimádó litánia. Időről-időre olyan zajokat is hallottam, mintha fém csikordulna fémen. Talán a döngölt padló alól, egy titkos kínzókamrából jöttek.
Ahogy a szerzetes a hálóhelyemre kísért, elhaladtunk néhány bezárt, vaspántokkal megerősített ajtó előtt, ahol különösen megélénkültek a hangok. Amikor ezek okáról érdeklődtem, kísérőm nem válaszolt, csak kifejezéstelenül meredt a sötétbe. Valami meleget éreztem a vállamon. Iszonyodva vettem észre, hogy a falakról csöpögő folyadék igencsak hasonlít a vérhez. A fordulóban két másik rendtag csoszogott velünk szemben, üres szemeik és gépszerű mozgások olyanná tette őket, mintha szörnyű bábok lennének Anselmus felvezetett egy ódon kőlépcsőn, amely a felső emeletre vitt. Puffadt teste, mint valami csúf, fehér koporsóféreg vonszolta magát a meredek feljárón.
Egy kisebb folyosóra értünk, ahol négy ajtót találtam. Odavezetett az egyikhez, majd tompa hangon közölte hogy itt aludhatok, a kolostorszolga majd hoz nekem némi táplálékot. Viselkedése különben hideg volt és közönyös, egyik kérdésemre sem válaszolt de ő sem kérdezősködött, amit kétségbeesetten igyekeztem betudni a szent hivatásból következő zárkózottságnak. Beléptünk a szűk cellába, s mielőtt a szerzetes távozott, meggyújtott nekem egy nagy, ám kevés fényt árasztó gyertyát. Nagyon nem tetszett ez a gyertya, mert a lángja sötét volt és vészjósló, mint az éjféli hold egy elhagyatott temető fölött, ahol boszorkányok gyűléseznek. Az egyik sarokban kövér patkányok zsolozsmáztak, apró lábaikkal neszeztek a bűzös padlót borító szalmán. Miután leheveredtem az elhanyagolt priccsre, a fejemben vadul kergették egymást a gondolatok. Még mindig a rettenetes élmények hatása alatt, le sem hunytam a szemem és az éjszaka iszonyú hangjait hallgattam. A rettenetes kriptalakóra gondoltam, és a vér szinte megfagyott az ereimben a félelemtől. Hamarosan ismét összerezzentem, mert erőtlen kopogtatást hallottam kintről. Arra gondoltam, hogy ő jött el értem, végig a nyomomban futott és most ideért, hogy engem is elvigyen magával az örök sötétségbe. Először nem akartam kinyitni, de hamarosan rádöbbentem, hogy talán a kolostorszolga az, aki az élelmet hozza. Lassan odaléptem az ajtóhoz, és óvatosan ráhelyeztem a kezem a kilincsre. Az magától kinyílt, és egy szerzetes állt ott, a kezében egy kis tálkát és egy mécsest tartott, amely sokkal erősebb fényt adott, mint az én nagy, templomi gyertyám. Azonnal feltűnt, hogy a középkorú férfi értelmes, de megtört arca nagyrészt nélkülözi azt a néma érzéketlenséget, amely olyan visszataszító hullaszerűséget kölcsönzött a többieknek. Még a csuha alatt is látszott, hogy erős és megtermett ember, de mozdulatai gyengék, mintha iszonyatos mentális nyomás alatt állna. Mélyen ülő szemei körül duzzadt, vörös karikák voltak, egyébként tekintete meglepő intelligenciát sugározott. Letette a tálcát, majd különös, átható pillantást vetett rá. Az ajtóban megállt, mintha nem akarna távozni. Ő volt az első emberi lény, aki a mai napon valamelyest bizalmat ébresztett bennem, ezért megszólítottam, hátha bizonyos felvilágosítással tud szolgálni a kolostor különös körülményeiről.
- Gaston Georgel vagyok, - válaszolta.
- Uram, nagy veszélyben van. Ezek itt nem igazi szerzetesek. Mióta ide érkeztem ön az első, akivel őszintén beszélhetek. Holnap nem fogják elengedni, és kényszerítik majd, hogy letegye az Esküt és meglássa a Fekete Bálványt. Ez a hely elátkozott. Ekkor csoszogó lépéseket hallottunk kintről, és Gaston hirtelen megnémult. Mintha enyhe rángás futott volna rajta végig. A falak pórusain kiáramló, groteszk suttogás felerősödött. Ahogy a lépések távolodni kezdtek, a kolostorszolga látszólag megnyugodott, de szemei rettenetes kínokról meséltek. Hirtelen egy rozsdás, hatalmas fémkulcsot vett elő a csuhája alól.
- Zárja be az ajtaját, és hagyja benne a kulcsot, amíg alszik.
Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, becsukta maga mögött az ajtót, és lesietett az alsó szintre. Miközben nekiláttam szerény vacsorámnak olyan hagymázas dolgokról kezdtem képzelődni, amit az ember nemhogy önmagától, de semmilyen épeszű halandótól nem várna.
A fekete bálvány
Innentől kezdve magam sem vagyok biztos abban, hogy mi az, amit álmodtam és mi az, ami valóban megtörtént velem. Öntudatom elhomályosult, mintha valami ismeretlen erő vett volna birtokába. Az összes emlékem azokból a ritka pillanatokból táplálkozik, mikor mintha kívülről tekintettem volna a testemre. Ha bizonyos képek nem volnának oly élesek és megrázóak, nem haboznék tapasztalataimat a rémálmok körébe sorolni, ám bizonyos ideje nem vagyok biztos abban, hogy nem álom-e a valóság is, és hol húzódik az a szilárd határ, amely a kettőt elválasztja egymástól. Csak néhány emlékfoszlányt őrzök arról, hogy az ajtó melletti párkányhoz lépek, ahol egy pergamenbe csomagolt tárgyat vettem észre. Valami értelmesnek tűnő szöveget olvasok, de nem tudtam felidézni, hogy pontosan miről is szólt. Ezek után a kezembe fogok egy kis hegyes vastárgyat, ami egy ideje már ott hevert mellettem.
A fekélyes, vérszín hold ezerszeresére duzzadt és iszonyú fénye bekúszott az apró, félköríves ablakon, amelyen keresztül kinézhettem az elhanyagolt udvarra. Minden vörös fényben fürdött, és apró alakok mozogtak a romladozó kerengőben. Megpróbáltam visszahúzódni a tapogatózó fénynyalábok elől, a tőrszerű kis tárgyat tartottam magam elé védekezésül, de azok hamarosan elértek és körbefontak, mint egy éhes pók lábai. Magukkal húztak a hideg, koromsötét ürességen át, ahol mintegy szellemképszerűen, kimondhatatlan érzések és rettenetes félelmek maradványai kavarogtak. Körülöttem a látható világ teljessége lassan ürességgé lett, mintha füsté változott volna. Aztán már nem is éreztem, nem is hallottam semmit. Egy ideig csak tompa árnyalatok és üres formák táncoltak a szemem előtt. Mint néma, lassú fantomok úsztak egy irány nélküli vérfolyamban. Egyszerre minden átmenet nélkül felvillant valami félelmetes, robbanásszerű fény. Ezerszer erősebb volt, mint a nap fénye, olyan erős, ami azonnal kiégeti az ember szemét. Ekkor teljesen elvesztettem az öntudatomat. Nem tudom, ezután mennyi idő telhetett el, de a következő emlékképem az, hogy egy aranyfényben fürdő, ragyogó, emberszerű alakot látok magam előtt egy középpont nélküli térben. Nem hiszem, hogy vissza tudnék emlékezni, pontosan hogyan nézett ki, de egész lénye felsőbbrendű nyugalmat és biztonságot sugárzott, göndör, aranyló szakálla volt, mint egy görög istennek. Bizalommal teltem odaléptem hozzá, s ő rám mosolygott.
Mikor már egészen közel értem, az aurája hirtelen megváltozott. Láttam, hogy a szakállán vér csorog le, és egy holttesten táncol, nyakában levágott emberi fejek füzére lóg. Mosolya eltorzult, nyitott szája helyén már csak egy ijesztő, sötét üreg tátongott, melyből egy emberarcú kígyó csúszott elő. A lidérc fekete, vérmocskos karmai felém kapkodtak. Menekültem előle, fagyott sivatagokon és lángoló, fekete óceánokon keresztül, már nem is emlékszem, milyenek voltak az iszonyatos hegyi barlangok és a hüllőktől hemzsegő mocsarak, ahová a ragadozó árnyak elől bújtam el, amik mindenhol körülvettek, és a fúriák hangján sikoltoztak. Halott városok sírkamráiban rejtőzködtem, amik ismeretlen pusztaságok mélyén izzottak és minden kövük sötét fenyegetést lehelt. A sors kegyes hozzám, mert mindebből csupán néhány pillanatot tudok visszaidézni. Eközben azt is tudom, hogy nincs jelentősége annak, hogy mindez egy másodperc, vagy egy évszázad alatt játszódott le, ahogy akkor éreztem.
Higgyék el, nincs olyan földi kifejezés, amivel vissza tudnám adni azt az érzést, mikor megtapasztaltam, hogy idő nem létezik, nem más, csupán az elme tévedése, és minden tér szubjektív. Képek sokasága rémlik fel előttem, kavargó világok őrült kaleidoszkópjává változva, aztán lassan minden elernyedt és elcsendesedett, mintha csak a fény nélküli Hádészbe szálltam volna alá.
Arra eszméltem, hogy hosszúkás, karcsú csónakban utazom egy fekete, gondolatok nélküli ürességben.
Komor, sötét leplekkel fedett alak állt a hajóorrban, mintha az alvilági révész lenne. Körvonalait idegen csillagok fénye világította meg, gyöngyfüzérként ragyogva körülöttünk. Amikor a síri alak felém fordult, láttam, nincs arc a fekete csuklya alatt.
Mindenhol azt a sötét, démoni suttogást hallottam. Néhány pillanat múlva már valami sárga, végtelen tengeren siklottunk. A víz bugyogott és gőzölgött, és a bizonytalan horizontot hatalmas, pokoli lángnyelvek festették vérvörösre. Először minden üresnek és kihaltnak tetszett, de a következő pillanatban már kisebb-nagyobb szigetek között vitt az utunk.
A szárazföld repedezett felszínét csonthalmok borították, betegesen csillogva az örökös alkonyfényben, ami egy óriási, kihunyó-félben lévő égitestről származott. Tudtam, hogy csak a hold lehet az. Az egész vegetáció haldoklott, és a tajtékos, zavaros vizek szinte szétmarták a kiszikkadt partokat, ahol a szél egy másik kozmosz harmóniái szerint muzsikált a szétszórt maradványok között. Minden teljesen idegen volt, mégis valahogy baljósan ismerősnek tetszett. Könyörgő, siránkozó hangok kórusát hallottam, a szenvedés szimfóniája mindent betöltött körülöttem.
A csónakot hirtelen karok százai ragadták meg. Vak, kifacsart, szenvedő testek emelkedtek ki a sárgás posványból, megpróbáltak felkapaszkodni az oldalakon. Egy fej nélküli torzó már majdnem bemászott, de a csuklyás Khárón könyörtelenül odacsapott az evezővel.
Az iszonyatos vendég, undorító csobbanással hanyatlott vissza a forró katlanba. Láttam, hogy az egész tenger tele van ilyen testekkel, melyek egymáson keresztülmászva igyekeznek a csónak felé.
A következő emlékképem az, hogy furcsa, görnyedt, csoszogó alakokkal vonulok együtt a haldokló hold alatt, és ajkamat ismeretlen, démonikus igék sora hagyja el. Fehér leplet és barna skapulárét viseltek, mintha csak szerzetesek lennének.
Előttünk fallal övezett kőépítmény emelkedett a hegynyi magas fák összefonódó boltívei alatt, és az előtte elterülő vörös tóban egy olyan kép tükröződött, ami baljósan ismerős volt. Egy magas kapun át beléptünk a belső térbe, ahol egy hatalmas, fekete oltár állt. Akár egy barokk katedrális dísze is lehetett volna, ha faragványai angyalokat és szenteket, nem iszonytató korcslényeket ábrázolnak. Hívek tömege térdepelt előtte, mocskos, fél-emberi teremtények. Furcsa táncba kezdtek egy ezüst maszkot viselő pap szavára, aki egy magas szószékéről vezényelte őket. A falakon torz szentképek sorakoztak, olyan alakokat és olyan jeleneteket ábrázolva, amire nem tudok, és nem is szeretnék visszaemlékezni. Az alvilági révész most leeresztette csuklyáját, megfordult és rám nézett. Anselmus volt az, a szerzetes. Kövér, élveteg arcán ismeretlen, áhítatos kifejezés ült és a fekete oltár felé mutatott. Apró, gonosz szemeiben sötét, démonikus intelligencia villant. Iszonyodva láttam, hogy az oltár alapját egy nyitott kripta képezi. A haláltánc-jeleneteket szemlélve nem lehetett előttem kétséges, hogy ez volt az, amelyben eltűnt a férfi, akivel az erdőben találkoztam.
Ettől a ponttól kezdve emlékeim még ködösebbek, mintha valami fél-öntudatlan transzállapotban éltem volna át őket. Rémlik, hogy beléptünk a kripta sötét gyomrába és egy ovális terembe jutottunk, amely valamilyen belső szentély lehetett. A középen egy hatalmas, szobor emelkedett, mintha a templom fekete, dobogó szíve lenne. Körvonalai hasonlítottak egy sokkarú, indiai istenségre, de mikor közelebbről is megfigyeltem láttam, hogy valójában idomtalan emberi koponya, a hús nélküli szemgödrök borzalmas fényben csillogtak. A groteszk fejből a körív mentén karmos, hosszú végtagok sokasága emelkedett ki, mintha egy kövér pók lábai lennének. Előtte egy aszott alak kuporgott, úgy láttam, imádkozik. A férfi volt az, akivel találkoztam a romoknál. Most már tudtam, hogy ő a szerzetesek vezetője, a titokzatos apát, akiről a kolostorszolga beszélt. Csak vértelen ajka mozgott, és tudtam, tőle származik az a beteges suttogás, ami az egész kolostort betöltötte. Néhány ezüst maszkos szerzetes lassú, rituális mozdulatokkal táncolta körül a bálványt s közben mély, nem emberi hangon, valamilyen sötét szertartási szöveget kántáltak. Anselmus térdre vetette magát. A petyhüdt ajkak iszonyatos szöveget formáltak. Lassan én is térdre estem és már együtt kántáltunk a bálvány felé fordulva. Már majdnem eszemet vesztettem a félelemtől, úgy éreztem, lassan távozik belőlem az élet. Halványan emlékszem, hogy minden erőmet megfeszítve elővettem a pergament, amit már a cellában is olvastam, majd a kezemben lévő hegyes tárgyat a fekete arcba döftem, ami iszonyú mozdulattal összehúzta magát, szörnyű lábai összeugrottak. Sebéből vér fröcskölt rám. Egyre inkább hatalmába kerített valamilyen ismeretlen, elemi düh. Hallottam a meditáló alak förtelmes sikolyát, ahogy elkeseredetten szúrom és vágom a bálványt. Hallottam, hogy felettem a falak recsegnek, és a mennyezet kezd beszakadni. Egészen addig küzdöttem, míg el nem nyelt a teljes sötétség…
Epilógus
A hajnali órákban két favágó talált rám. Mint később megtudtam, egy ligetes erdősávban feküdtem eszméletlenül, a karmelita apátság romjainál, alig egy kilométerre Saoirse-tól. Egy pergamenszerű papírlapot szorongattam a kezemben. Megmentőim zavartnak és ijedtnek tűntek, először azt hitték, halott vagyok. Nem sokkal ezután egy dublini idegklinikán találkozhattak velem. Az orvosok csak néha panaszkodtak a hirtelen rám törő rohamok miatt, és értékelték az igyekezetet, amivel kezdetben mindent megtettem azért, hogy látomásaimra racionális magyarázatot találjak. A helyi folklórt tanulmányozva néhány adatot is gyűjtöttem a kolostorról, - már akkor is rossz híre volt, mikor még álltak a falai. A homályos pletykák és a nép ajkán továbbélő, különös mítoszok boszorkányságot és mágiát emlegettek. Egy titokzatos Rend -ről is beszéltek, amely az épületben húzta meg magát egészen addig, míg Cromwell katonái fel nem égették azt, 1650-ben. Miután meglátogatott egy különös, zárkózott öregember, aki ó-gael nyelven beszélt és hatalmas csapzott szakálla volt, még különösebb dolgokat tudtam meg. A romoknál több furcsa és nyugtalanító eset is történt, állítólag többen soha nem tértek magukhoz, miután véletlenül alkonyat idején tévedtek oda. Egyáltalán nem örültem annak, hogy az öregember számára oly ismerősen cseng mindaz, amit átéltem. Minderre még találhattam volna valami erőszakolt magyarázatot.
A pergamentekercs miatt viszont rettegek, mikor a kórház ablakán át kitekintve látom, hogy a hold duzzadt és vörös az éjszakai égen. Mikor kitisztult fejjel is elolvastam, olyan iszonyat kerített hatalmába, amitől azt hiszem, soha többé nem szabadulhatok, és soha többé nem gondolhatok úgy a világra, ahogy más emberek teszik.
„Annak aki utánam jön
Megfogadtam, hogy mielőtt az életemnek véget vetek, átadom ezt az írást annak az embernek, aki legközelebb a kolostorba téved. Egy évvel ezelőtt jöttem ide, miután megundorodtam a világi tudománytól, amely mindaddig mesterségem volt. Valaha filozófus voltam, aki megszállottan kutatta a világegyetem képletét, és meg akarta magyarázni a létezés rejtett értelmét. A titokzatos és elfelejtett gnózis után kutatva, olyan helyeken jártam melyek kívül esnek az ismert világ határain. Egy öreg alkimistától különös titkokat hallottam, és tanultam olyan remetéktől, akik Tibet tiltott városaiban évszázadok óta meditálnak a világ illúziótermészetén. De miután megundorodtam a vértől és a sötét mágiától, amivel egyre gyakrabban találkoztam a titokzatos gnózis kutatása közben, egyedül Istent kívántam szolgálni, és elmélyedni a szent név misztériumában, amely az embereknek adatott. Azt gondoltam további életemet aszkézissel és kontemplációval töltöm majd, visszavonulva a világ hívságaitól, hogy az utolsó napon engesztelést nyerjek számos bűnömre. Sajnos rosszul választottam meg a helyet, mert ezek itt nem Istent, hanem a sátánt szolgálják. Titkos sejtéseim akkor váltak bizonyossá, mikor egyik éjjel megláttam az apátot, és a Fekete Bálványt, amely oly iszonytató, hogy normális nyelveken kifejezhetetlen. Szavak nélkül is tudtam, hogy a lelkemet akarja, és az esküt is úgy tettem le, hogy nem voltam egészen a tudatomnál.
Ezt a helyet egy testetlen, démonikus intelligencia tartja megszállva. Ezek a szerzetesek itt mind halottak, legalábbis szellemük valamilyen istentelen lény fogja, amely lassanként kiszívja belőlük az életet, itt hagyva ezeket a lélektelen, üres héjakat. Úgy mozgatja őket, mintha bábok lennének Mint egy vámpír, ezzel a táplálékkal hosszabbítja meg szentségtelen életét, ki tudja mióta már.
Azért tudom mindezt, mert már én is részesültem az infernális tudatból, és láttam, hogy egy idegen kozmoszban, idegen szervezetekben élősködik. Mint a csillagköd utazik az űrön át.
A tér és az idő semmit sem jelent számára. Áldozatai különös képeket látnak. Ezek épp annyira valóságosak, mint a hétköznapi világ. De tudnod kell, hogy végső soron nem lehetnek reálisak, hiszen az úgynevezett anyagi világ is csupán illúzió, nem más, mint az elme teremtménye. Ha tudod ezt, túlélheted, mikor a lelked kiszakad az anyagi burokból, és a lény magával viszi az ismeretlen asztrálvilágba, ahonnan származik. Ha sikerül megértened a jelenségek nem-valóságos voltát, talán a Fekete Bálványnak is ellenállhatsz, és a lelked idővel visszatérhet a földi síkra.
A démon néha közvetlenül is felfedi magát az egyik szerzetesben, legtöbbször az apátban, akivel szinte már teljesen egyé váltak, természetellenesen meghosszabbítva ennek az egykori embernek az „életét”. Általában őt használja közvetítőként természetfeletti lakhelye és a mi univerzumunk között, különben nem tudna megnyilvánulni. Az apátot szentségtelen mágia védi, de a kolostor melletti templom belső szentélyében, egy iszonyú bálvány is található. Azt kell elpusztítani, mert okkult kapcsolat köti össze őket. Ha a bálvány elpusztul, a közvetítő sem élhet tovább.
Akkor talán a démon egy ideig nem tud majd újra materializálódni. De már nincs elég erőm hozzá. Hamarosan az én elmém is feladja a küzdelmet, félig már így is a hatalmában tart.
Megkérlek rá Idegen, hogy tedd meg nekünk ezt az utolsó szolgálatot. Ez az egyetlen esélyünk, hogy kiszabaduljunk a démon átka alól. Öld meg az apátot. Az alkalmas pillanatban döfd ezt a mágikus fegyvert a bálvány szeme közé és küzdj egészen addig, még darabokra nem hullott
Gaston Georgel, kolostorszolga”
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
