Szlobodnik Gábor | Egy hónapnyira...

Egy hónapnyira az üdvözüléstől

Egy álom alapján

Kerülj csak beljebb, barátom; ülj le nyugodtan, ne szabadkozz, érezd otthon magad szerény hajlékomban. Tudom, talán egy kicsit nagyobb a felfordulás a megszokottnál, de kérlek, nézd ezt el nekem; az utóbbi időben megváltozott pár dolog körülöttem, és ennek természetes velejárója az, amit itt látsz.
Hogy mi történt... nos, éppen ezért hívattalak ide; remélem, nem bánod, hogy ilyen korán megkerestelek, de attól tartok, az, amit el akarok mesélni, nem tűr halasztást.
Mivel kint rossz az idő, és még nincs is teljesen világos, azt javaslom, ne menjünk ki, hanem maradjunk itt; úgyis van egy üveg bor még hátul, a szekrényben, melyet kérésedre akár fel is bonthatok; tudod, amit el akarok mesélni, elég nyomasztó a számomra - nem szívesen gondolok vissza arra az álomra -, s ezért úgy adódhat, hogy szükségem lehet rá, hogy elnyomjam az alkohollal egyre erősödő félelmemet. Neked is ezt ajánlom, bár lehetséges, hogy téged nem ráz majd meg annyira a történetem; mindenesetre, jobban teszed, ha iszol egy pohárral te is. Nem fog megártani, biztos lehetsz benne; engedelmeddel, hozom is az üveget...
Itt is van. Kerítettem két poharat is hozzá; fölösleges szabadkoznod, barátom, szívesen adom. Lássunk is neki; a bornak is és az elbeszélésnek is.

Mindig is féltem az álmaimtól; nem azoktól, amik megnyugtatnak, és amik nosztalgikus érzéseket keltenek bennem, hanem amik... amik felzaklatnak. Elsősorban a hangulatuk tesz rám negatív hatást; az, ami egyszerre komor és ijesztő és ami - akárhányszor találkozok is vele - valami elmondhatatlanul rossz érzéssel tölt el. Pár nappal ezelőtt még nem voltam biztos benne, hogy miért is van mindez; most azonban már tudom a szorongásom okait. Sokáig tartott, amíg kiismertem a rémálmokat és rájöttem, hogy miben is különböznek igazán a többi álomtól, de végül sikerült, és többek közt ez a felismerés vezetett odáig, hogy átalakítsam az életemet...
Azt hiszem, a rémálmok nem elsősorban a cselekményükben másabbak; nehéz ezt szavakba foglalni, de úgy vélem, egy rémálom már egy teljesen szokásos momentum ellenére is felismerhető lehet; felismerhető, mert még a leghétköznapibb dolgok is félelmetesnek tűnhetnek - egyszerűen minden tárgy, minden személy nyomasztónak hathat. Olyan ez, mint amikor valaki teljesen egyedül van egy sötét helyiségben, egy minél nagyobb sötét helyiségben - hiszen a tér mérete nagyban befolyásolja a rettegés fokát; minél nagyobb az adott helyiség, az illető annál jobban képtelen uralkodni magán, és minél kisebb, annál inkább úgy érzi, hogy biztonságban van -, és ott, azon a helyen hiába nem lát, nem hall semmit, ami okot adhatna a félelemre, ő mégis tudja, hogy valami történni fog... valami szörnyű...
Sajátos, megfoghatatlan rosszindulat lengi át tehát a rémálmokat, a cselekményüktől függetlenül; és talán úgy tudnám ezt a legjobban érzékeltetni, ha azt mondanám, hogy mindig van a hátterükben egyfajta, monoton zúgásra emlékeztető hang, mely már az esetleges hétköznapiság ellenére is azonnal felismerhető. Olyan ez, mintha egy rossz minőségű filmet néznénk; egy nyomasztó, furcsa hangulatú filmet, melyet egy felsőbb hatalom hozott létre...

Tudom, furcsának tűnik ez egy olyan ember szájából, aki sosem hitt igazán a fölöttünk uralkodó erőkben, ám jobban teszed, barátom, ha végighallgatod, amit mondani akarok. Lehet, hogy kifejtettem már a talán sajátosnak is nevezhető véleményemet a vallásról és az Istenről, lehet, hogy nem; akárhogy is, körülbelül két hónappal ezelőtt, még az előző év végén, egy bizonyos téli hajnalon átélt álom hatására már máshogy látok bizonyos dolgokat.
Látom, kényelmesen ülsz itt, az ebédlőasztalnál; nos, ha gondolod, rá is térnék akkor arra a bizonyos álmomra, mely kint, a telken, egy másik asztalnál kezdődött...

Azt hiszem, meséltem már a telkünkről, mely egy elhagyatott, ám irigylésre méltó szépségű dombon terül el; biztos megemlítettem már, hiszen bár viszonylag távol esik városunktól, mégis a családunk egy kedvelt tartózkodási helye volt mindig is. Azon a hajnalon is ott voltam - noha csupán gondolatban.
Emlékszem, az álmom pár évvel korábban játszódott, s így még csak az alapja állt az új háznak - tudod, annak, amit nem is olyan régen építettünk fel a régi mellé -, és úgy rémlik, hogy a mostani esős idővel ellentétben akkor ragyogóan sütött a délutáni Nap.
Bent, a verandán ültünk, a régi ház bejáratával szembeni asztalnál, melyen egyetlen vaskos kötet feküdt; ezt olvasgattuk, lapozgattuk olyan nagy örömmel és lelkesedéssel, testvérem, meg én. Rémlik, hogy édesanyám bent, a házban feküdt; látni véltem homályos alakját a nyitva hagyott vasajtó közelében, bár furcsa módon egyetlen, a jelenlétére utaló hangot sem hallottam.
Testvéremnek a Mester novelláiról és kisregényeiről beszéltem - tudod, a bátyám is szereti a műveit, bár neki legjobb tudomásom szerint nem Ő a kedvenc írója -, s éppen az egyik - általam csak mostanában elolvasott - rövidebb írást mutattam volna meg neki - a "Hideg levegő" címűt -, amikor hirtelen különös dolog történt.
Azt hiszem, először három kísérteties, rövid orgonaszót hallottam - olyanokat, melyek világvége hangulatától végigfutott a hideg a hátamon -, aztán a Nap eltűnt, s az ég természetellenesen elsötétült. Félve, ismeretlen erőktől hajtva rohantam ki a ház elé, s ekkor a kinti, nagy kiterjedésű pályán, a szőlőtőkék és az akkor még virágzó barackfák előtt megpillantottam Őt.
Egy helyben állt, teljesen mozdulatlanul, miközben alakja kirajzolódott az abnormálisan fekete és alacsony égre, melyen komor, lilás-színű felhők úsztak hihetetlen gyorsasággal. Bár sötét volt - annak ellenére, hogy alig pár perccel korábban még a délutáni napsütésben olvasgattunk -, mégis jól láttam Őt; fekete ruhákat viselt és egyértelműen kövérnek tűnt, noha nem túlzottan; ám nem is ez borzasztott el a legjobban, hanem az arca, melyet elmondhatatlanul torznak láttam. Nem tudom pontosan leírni, de annyi bizonyos, hogy az alakjával ellentétben - mely viszonylag hétköznapinak hatott - az arca, a feje nem emberinek tűnt; és ezt még fokozta az is, hogy nem lehetett egyértelműen megállapítani, milyen nemű. A ruhái alapján nőnek mondtam volna, de az arca... az arca elbizonytalanított.
Mindenesetre, nem volt egyedül: állt mellette még valaki, méghozzá, egy hasonlóan mozdulatlan alak a balján, de rá már nem emlékszem pontosan; csak azt tudom, hogy furcsa, elegáns ruhákat viselt, és hogy - bár hallani nem hallottam, de - üvöltött, arccal a lény felé fordulva, továbbá, ismerősnek tűnt valahonnan, noha fogalmam sem volt, hogy honnan - talán egy fényképen láttam őt, talán egy újságban...
Az érzéseimre sem emlékszem; annyit tudok mindössze, hogy rettenetesen féltem, és valahogy biztos voltam benne, hogy eljött a világvége. A furcsa orgonaszólamok, a Nap hirtelen eltűnése, az egyre közeledő és sötét égbolt... a lila felhők és az az alak - valahogy mind erre engedett következtetni. A Pokol sejlett át az engem körülvevő összes növényből, egyre torzabbnak tűnő alakzatból, és szinte hallottam körülöttem a kárhozott emberek lelketlen üvöltését, mely összekeveredett kínzóik gonosz vihogásával és gúnyolódásával...

Aztán az a lény, ott előttem, megszólalt; s bár a hangja lehetetlenül idegen csengésűnek hatott - úgy tűnt, mintha egy másik dimenzióból szólna hozzám -, én mégis értettem minden szavát:
– Február tizenkettő! – hörögte, miközben sárgásas genny csorgott ki a száján, hogy végigfolyva fekete ruháján, lassan a földre cseppenjen. Mást nem mondott, ám nekem még ez is elég volt ahhoz, hogy elmondhatatlan gondolatok és sejtések töltsék meg a fejemet személyével kapcsolatban.
Aztán, mielőtt még bármit is tehettem volna, hirtelen felébredtem; emlékszem, hisztérikusan löktem el magam az ágytól, és kis híján fel is ugrottam - agyamban még elevenen éltek a nem sokkal azelőtti szörnyűségek, s pár őrült pillanatig fel sem tudtam fogni igazán, hogy mi is történt valójában. Hosszú perceknek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, mindez csupán egy apokaliptikus álom volt, s így lassan megnyugodtam; ám biztosan tudom, hogy az ébredésem előtt még... még suttogtam valamit ott, az ágyamon fekve, a sarok felé fordulva, azzal a szörnyű álommal és azzal a két furcsa alakkal kapcsolatban...
Emlékszem, egyetlen szót ismételgettem csupán; egy nevet, kedvenc íróm nevét...

Az álmom itt tehát véget ért, ám az elbeszélésem még korántsem... Mert akkor, ott, azon a lidércnyomásos hajnalon, különös érzések és gondolatok keveredtek bennem a rémálom okozta természetes félelemmel; és talán furcsán fog hangzani, de biztos voltam benne, hogy az az álom egy figyelmeztetés volt - egy olyan figyelmeztetés, mely az istentelen életmódomnak és gondolkodásomnak szólt. Iszonyú erővel sejlett fel bennem a gyanú - bár jóllehet, elképzelni sem tudtam, honnan is származik valójában -, hogy a rémálmok valójában Isten figyelmeztetései a hasonlóan eltévelyedett lelkeknek - figyelmeztetések, rossz minőségű, furcsa képsorok formájában, hogy a kárhozott életet élők még időben változtatni tudjanak gondolkodásukon, még azelőtt, hogy a földi árnyékvilágból átkerülnének arra a szörnyűséges helyre, amit a Bibliában Pokolnak neveznek, és ami voltaképpen minden rémálomban felsejlik egy-egy hosszabb-rövidebb, lidércnyomással felérő pillanat erejéig.
Egyszerűen tudtam akkor ezt; tudtam, bár miután - rettegéssel és gondolkozással töltött órákat követően - visszaaludtam, másnap reggel, az ablakomon besütő Nap varázslatos fényében már ostobaságnak tűnt mindez.

Azóta mindenesetre máshogy látok bizonyos dolgokat; nem mondom ugyan, hogy felhagytam minden eddigi - a magukat vallásosnak tartó emberek és talán az Isten szemében bűnösnek tűnő - cselekedetemmel, ám mostanában mégis hajlok arra, hogy - mint ahogy azt már az előbb kifejtettem - egy figyelmeztetésként értelmezzem azt az álmot... Éppen ezért, úgy döntöttem, hogy bár barátaim nyomására még befejezem a jelenleg félkész állapotban lévő regényemet - mely minden eddiginél jobban fog hasonlítani a kedvenc íróm műveire -, de utána, azaz, körülbelül egy hónap múlva, valamikor tavasz elején, felhagyok "bűnös" életemmel, és ha nem is térek meg teljesen - jóllehet, ennek biztosan örülne egyik közeli ismerősöm, aki már jó ideje próbálja felhívni figyelmemet az Isten igéire -, de azért megpróbálok pozitívabb dolgokkal foglalkozni. S bár nevetségesen fog hangzani számodra - hiszen tudom jól, mennyire ismered a modern, egyház-ellenes műveimet csakúgy, mint a klasszikus, főleg gótikus stílusban megírt rémtörténeteimet -, de reménykedek benne, hogy ez a változás elég lesz ahhoz, hogy elkerüljem a kárhozatot, mely az imént elmesélt rémálmomban szinte már kézzelfogható közelségbe került hozzám...

Itt tehát véget is ér az elbeszélésem; s mivel a bor is elfogyott már és a Nap is feljebb kúszott az égen - most egyébként pont olyan idő van odakint, mint akkor, az álmom elején -, ezért azt javaslom, menjünk ki a friss levegőre és a napfényre, s felejtsük el az imént elmesélt rémálmom minden sötét emlékét - jóllehet, sejtem, hogy téged, mint a rémtörténetek nagy ismerőjét és szeretőjét, nem rázott meg annyira ez a talán nem is olyan szörnyű elbeszélés; de megértelek, hiszen nem te élted át azt... azt az álmot...
Látom a szemedben a kétkedést, mely az imént elmesélt álmomnak és az azután megtapasztalt borzalmaknak szól; nos, mindehhez csak annyit fűznék hozzá, ha megengeded, hogy reménykedj benne, hogy a rémálmom részletezése után kifejtett gyanú, mely olyan nagy hatással volt rám, és ami olyannyira megváltoztatta az életemet, nem igaz; kívánd, hogy tévedjek a rémálmok keletkezését illetően, hiszen úgy talán sosem fogod átélni azt, amit én, nem is olyan rég - és akkor talán az az iszonyú figyelmeztetés is örökre elkerül majd téged...

***

Részlet az egyik jó nevű napilapból:

Nagy feltűnést keltett a minap két helyi illetőségű fiatalember esete. Az egyikük - mint ahogy azt később megtudtuk -, egy alternatív, javarészt "horrorral és az akörüli témákkal” foglalkozó újság munkatársa volt - legalábbis, többször jelent meg írása az említett lapban -. és négy nappal ezelőtt, a nyílt utcán kezdett el sikoltozni, a járókelők legnagyobb rémületére. Az egyik szemtanú beszámolt arról, hogy látta a férfi szemében az őrületet, és megemlíti azt is, hogy az illető valami olyasmiket kiabált, hogy - idézzük – "Ó, nem... látom őt! Elkárhozott... sötét művek... nem érte meg...! Mellette az az alak... azok a szemek... az az arc...!!! Irgalmas Isten!!! Eljött...! Itt van!!! Mégis igaz...! Sötét ég... a felhők, a felhők...! Az a hang... az... ó... sikoltások...! Leszakad az ég, leszakad az Ég!!!”
Ami ezután történt, arról megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint a férfi - aki minden bizonnyal eszelős lehetett - hangosan sírva és zokogva összeesett; mások szerint azonban egyszerűen köddé vált... Akárhogy is, tény, hogy a férfit ezután senki sem látta.

A másik eset szorosan kapcsolódik az előzőhöz. A fentieket követően ugyanis a hivatalos szervek még aznap megkeresték az eltűnt személy legközelebbi barátját, s miután elmesélték neki, hogy mi is történt ismerősével, láthatóan őrajta is erőt vett az őrület; annyit mondott csupán, hogy pont aznap hajnalban találkozott vele utoljára, s egy különös történetet hallott tőle; amikor azonban ők rákérdeztek, hogy mi is volt ez - legalábbis, a hivatalos beszámolók alapján úgy tudjuk -, az eltűnt férfi barátjának tekintete elfelhősödött, és hiába kérdezték meg tőle többször is, hogy mi a baja, és hogy tudnak-e segíteni, ő szemmel láthatóan csak arra várt, hogy egyedül maradhasson - olyanokat hangoztatott, hogy "sürgősen el kell intéznie bizonyos dolgokat", és hogy valamiket "el kell égetnie, mielőtt azok még az eddigieknél is jobban bemocskolnának a lelkét"...
A hivatalos szervek nem merték ugyan egyedül hagyni a férfit, ám mivel az végtére is ártatlannak bizonyult, ezért egy idő után mégis elköszöntek tőle, az említett személy legnagyobb megkönnyebbülésére. Az ajtó előtt azonban még megálltak egy rövid időre, így hallották, hogy a férfi valami súlyos dolgokat - talán köteteket - pakol egymásra; aztán, ezt követően jött az a szörnyű robbanás, mely oly sokáig emlékezetes marad az utcában lakók számára. Az említett személy ugyanis - mint később kiderült - ígéretének megfelelően el akart égetni bizonyos dolgokat, ám a gázt véletlenül nyitva felejtette, minek következtében a családi ház teljesen kiégett, a férfi pedig azonnal szörnyethalt.
Az esetet ezt követően - közel három napos fölösleges vizsgálódás után, mely során természetesen nem találtak semmit, ami esetleges idegenkezűségre utalt volna - lezárták, a hivatalos szervek pedig még aznap este tájékoztatták a sajtót a döntésükről, így készülhetett el és jelenhetett meg ez a cikk már másnap reggel. S bár riporterünknek úgy tűnt, hogy az érintett személyek nem szívesen beszélnek az ügyről - arról, amely során olyan csúfosan megbuktak -, ám jelen sorok írója biztos abban, hogy kiváló képességű rendőreink a későbbiekben vélhetőleg jobban odafigyelnek majd arra, hogy egyedül hagyják-e a potencionális őrülteket...