Gothic.hu | IV. Tajtékos Nap

Prológus

Önmagad beutazása: a mindenség beutazása. A térbeli világ úgy viszonylik a mindenséghez, mint egy ruhazseb az élő-testhez. Éjjel, a csillagos ég alatt felfohászkodsz: Mily nagy a világ! De ládd: egyetlen gondolatod a legtávolabbi égitesten is túl-fut pillanat alatt. Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól csillagig. Az ember a teret végtelennek érzi, de valójában úgy szorong a térben, mint egy börtönkamrában, melynek sem hossza, sem szélessége nincs egy teljes lépés. Aki lényében a végtelen áramokig hatol, a kamra falán kis rést ütött; aki személyiségét feloldotta, a kamra falán akkora rést ütött, melyen már kifér.

/Weöres Sándor : A teljesség felé; A mozdulatlan utazás/

Ataraxia

"A víz az az anyag, melybôl megalkottak bennünket. A tenger a kollektív tudattalan, és a hely, ahol a felfedezés és a halál találkozik. A víz melybôl a tenger áll, vonzó, félelmetes és tiszteletet parancsoló. Ezt képviseli az ember magatartásában az élettel szemben: egy mély vonzódás és egy rettenetes félelem. Sok dalunk a tengerbôl és a vízbôl született, dalaink sok jegye ebbôl az anyagból lett megalkotva. Amikor mi utazunk, mindig tengeren utazunk, ez a Földközi-tenger, ôseink hírneve. A halál a mi örök visszatérésünk a tengerbe, a víz igézetébe."

Francesca Nicoli

Bleumarine / Tengerkék

Te, a sziklaszirtek istene
A tenger ősatyja
A hullámok fejedelme
Te aki öntözöd a lelkeket
Lángra borítva őket
Fehér gyöngyházzal.

Te, a sziklaszirtek istene
A tenger ősatyja
A hullámok fejedelme
Te, aki meggyökerezteted őket
Mint az obszidián korallokat
Mely ezerfelé tükröződik
A végtelen özönvíz-áradatban
Visszatérünk a földhöz
Thymas, a mi lényegünk
Ő, a Te bizalmas nővéred
Háborgunk, mint a hullámok…

A mai estén az Ataraxia 1997-es pordenone-i Halloween c. koncertje látható, valamint videoklippek a zenekar korai idôszakából.

A Bűvös Árkánum

Mennybéli kéj karjában mit jelenthet,
mit, ha felráz a vér és melenget:
nyugtatja szomjú lelkemet?
Nem vagyok-é földönfutó menekvő,
nyugtot s célt nem lelt szörnyeteg,
ki, mint sziklákon át, a szurdokos hegyekből
lerontó víz, mélység felé eped?
S útamban ő, ocsúdó gyemetegség,
a kunyhóban, kis havasi mezőn,
házias gondjai övezték
kis-világát védelmezőn.
S nekem, az Isten-vertnek,
az sem volt elég,
hogy szirteket seperjek,
és zúzzak szerteszét!
Őt kellett elsodornom, s e nyugalmat!
Ez áldozatot, Pokol, te akartad?
Segíts, Ördög, kurtítsd kínszenvedésem,
legyen meg, minek lenni kell!
Balsorsa gyorsan engem is elérjen,
s vele együtt pusztuljak el!

/Goethe : Ős-Faust/

Molnár Dávid

Néha képekre szakad a múlt. A pillanattá gyilkolt folyamat jelentéktelen momentumai ezer gyökeret és bimbót növesztve egymásba kapaszkodnak újra, és mámorító haláltáncban keringve hullanak alá a létezés halott, hideg valóságába. Az ő mártíromságuk véréből táplálva születik meg a jövő, minden pillanatban milliószor. Képek. Egymástól térben és időben távol, mégis részeiként egyazon pillanatnak, mely már számtalan jövő visszhangját hordozza. És emberek. Ők, vagy én, akikben talán néha a képek meg nem történt múlttá szunnyadnak, jelenné oldódnak, vagy jövővé születnek. Talán egymásra ismernek egyszer akkor is, ha sosem találkoztak. Hiszen hiába ölt szüntelen újabb és újabb alakot a pillanat, mégis mindig ugyanaz marad. És mi önmagunkat változtatva újra és újra tükröt tartunk neki, hogy eme játék által megismerhessük az örökkévalót. Hisz mi más a játék, mint tiszta, korlátok nélküli megismerés? Éppen ezért véresen komoly.

És a gyermek számára ez az egyetlen út. Sőt, a felnőtt számára is, csak az – lusta diák módjára – folyton kibúvókat keres. Nem érez magában elég komolyságot ahhoz hogy játszon, és elég felelősséget, hogy megismerjen. Az én játékom most lehet akár egy létező szálakból szőtt, nemlétező szőnyeg, amit ezért nem kötnek a valóság láncai, csupán a képzelet, és a változás.

Megöltem, hogy életre kelhessen valakiben egy emlékként, ami mindig az övé volt.

"Ne akard birtokolni azt, ami örök, add át belőle azt ami neked jutott, hogy a tiéd lehessen az egész. Csak az válik egészen a részeddé, amit elvesztettél, és nem kötsz magadhoz."

Király Imre

„…Miféle zene ez? A fiú már sejti: a kő beszél. A kőnek szíve van, az kiált és dalol. A kőben élet lakozik, amely azt akarja, hogy láthatóvá, hallhatóvá váljék, idomokban és hangokban tör a napvilágra. A kőben álom és erő van, gonosz és sötét erők lapulnak benne, de ott szunnyad Isten magasztalása is; miként anyagból az embert, úgy gyúrta Isten tulajdon kezével a követ és lelket lehelt belé. S van kő, melyet az angyalok bukása tépett le a hegycsúcsról, kő, amely nyög, jóllehet szívesen szólna érthető nyelven, ha akadna emberi kéz, hogy sebet ejtsen rajta, mert sebből fakad az élet igazsága…

…A holdfény hosszú ujjai megszólaltatták az éjszaka billentyüit, a sötétség formát öltött. A sötétség is alakítható anyag, alakok és arcok körvonalait vésheted belé, a sötétség nem néma, hangja öblös és súlyos, olykor pedig csábító és csalárd szavakat suttog, ezüstös és bíborszínű szavakat, melyeket még nem ejtett ki soha senki, a sötétség nincs híjával csábító és csalárd alakzatoknak, emberi sorsokból faragott formáknak – idomoknak, melyeket úgy gyúrnak, ahogy maguk kívánják, hogy életet nyerjenek. Tenyerére támasztva izzó arcát, a fiú sokáig ül még ágyán: így tanul a sötétségtől, tanítómestere a csend. Látni!…”

(Karel Schulz: Kőbe zárt fájdalom)

SZEG

A metafizika, a szabad emberi gondolkodás emelt ki minket az evolúcióból, de paradox módon egyre kevesebb módunk van rá, minél totálisabb ez az emberi világ. Talán az utolsó még nem lezárt hatásokkal rendelkező dimenziónk a kultúra, tele tudatos és tudattalan, finom és drasztikus, halott és még élő elemekkel. A kultúrában a „hétköznapi” emberek alkotnak a történelem kezdete óta, ezért még mindig a legközelebb áll az emberiséghez (az egyénekhez és tömegekhez egyaránt).

A kultúra hullám-gyűrűi kísérik a társadalmi, szociális, politikai eseményeket az összes valóságban. megelőzi és követi az élet minden aspektusát. Kapocs az egyéni és kollektív érzékenység között.

A kultúra individualista kollektivizmus.

Játszunk egy kicsit a nyelvvel és szakadjunk el az akadémiai dogmáktól.

Az individum az egyéni önmegvalósítás tehetsége. Az igazi és teljes egyéniség, ami segít megfogalmazni a mondanivalónk, ami szükségképpen is közös, mert a kimondhatatlan gondolatmagok a maggondolatok, az érzelmi őszinteségünk azonosak. Különben nem tudnánk és nem is akarnánk kommunikálni egymá…

…a többi a falon

/a képeink tükrök, amik megmutatják, hogy belül mivé torzulnak a kívülről jövő impulzusok; ablakok egy teljes, fájdalmas és gyönyörű, átkozottul tiszta világra.../

No Pain At Midsummer Night