"Ahol a szerelemről van szó, ott nincs határ jó és rossz, között." (James O'Barr)
Aki ismeri A Holló című filmet, az biztos felteszi a kérdést, hogy tíz évvel a film elkészítése után milyen apropója lehet egy a ilyen cikknek. Többféle válasz is lehetséges, ha kissé romantikusabb lennék, akkor a főszereplő Brandon Lee halálának kerek évfordulójára hivatkoznék, de nem vagyok, ezért az én érvem jóval hétköznapibb: arról szeretnék írni, amiről eddig csak a film kapcsán mintegy mellékesen esett szó, holott ezzel kezdődött minden: a The Crow című képregényről. James O'Barr 1981-ben, Berlinben kezdte el rajzolni a The Crow-t, miután elvesztette a barátnőjét egy tragikus balesetben: egy részeg sofőr gázolta el a lányt. James a rajzolástól azt remélte, hogy segíteni fog a veszteség feldolgozásában és a benne felgyülemlett agresszió levezetésében.
Nem így történt, hiába a rengeteg erőszak az oldalakon, James ebben a formában nem tudta kiadni magából fájdalmát és az album befejezése után csak még inkább kikészült.Mégis mi született ennyi önmarcangolás, keserűség és fájdalom árán? Egy három részes fekete-fehér modern kísértethistória, mely messze maga mögött hagyja mindazt, amit egy átlagos, kereskedelmi céllal született amerikai comics nyújt. Nincsenek szuperhősök, vicces beszólások, ja és a szőke nagymellű nők is hiányoznak, ellenben a The Crow komor atmoszférával, megdöbbentő mértékű erőszakkal, őrülettel, és ezek kontrasztjaként egy boldog szerelem fájdalmas emlékképeivel sokkol. Magát a képregényt csak a nyolcvanas évek végén kezdték kiadni és 1993-ban jelent meg a három rész egyben 244 oldalon, néhány újabb - már színes - festménnyel kiegészítve, azóta is így kapható (bár Magyarországon nem, csak képregény katalógusokból lehet megrendelni). A képregény sokban eltér a filmtől, attól jóval brutálisabb, kevesebb a gótikus elem is benne, inkább a film noir hagyománya érződik az egészen, magának James O'Barr-nak a technikája is egészen filmszerű. Hiszem, hogy ha a képregényhez erősebben ragaszkodtak volna a film készítői (akkor nem szerette volna meg ennyi lány A Hollót, he-he), és egy igazán félelmetes mozit sikerült volna megalkotni. Mert a képregény az. Félelmetes.
De mi is a The Crow története? Ericet és Shellyt az eljegyzésük napján az országút szélén (lerobbant a kocsijuk) meggyilkolja egy beanyagozott banda T-Bird vezetésével. A fiút fejbe lövik, a lányt miután/mielőtt megerőszakolják, szintén megölik. (Igen, nem tévedés, most mondjam azt, hogy a sorban utolsó Funboy már a fejbelőtt holtestet gyalázza meg?)
A tragédia után egy évvel a város bűnözőit egy titokzatos fehérre festett arcú idegen kezdi kivonni a forgalomból
különféle brutális módszerekkel. Van egy különös jellegzetessége ennek az alaknak: nem nagyon lehet megölni és egyre csak az egy évvel azelőtti gyilkosságot emlegeti. T-Bird cimborái pedig nem nagyon értik először a dolgot, csak a végén jönnek rá általában ki kapta el őket, de akkor meg már késő. Miközben Eric a bandatagokra vadászik, sokszor felidézi a halála előtti boldog időszakot és így a történet során a brutális gyilkosságok keverednek a régi emlékekkel. Közben Eric, legalábbis nekem úgy tűnik, megőrül, és körülötte lassan elfogynak a gyilkosságban résztvevő, illetve a gyilkosokhoz valahogy kötődő bűnözők. Az utolsónak persze T-Bird marad, aztán már nincs semmi. A képregényben elmarad a happy end, Eric nem találkozik újra Shellyvel, itt bolyong magányos kísértetként a földön.
Iszonyú mértékű düh és kiábrándultság sugárzik a műből - így írom, mert véleményem szerint művészi alkotásról, nem pedig kereskedelmi termékről van szó - és ezt csak fokozza az a rengeteg utalás, idézet, vagy akár a komplett dalszövegek, melyek a korszak legkomorabb zenekaraira utalnak: Eric kinézetét a Bahaus énekese inspirálta, az egyes részek címei The Cure és Joy Division dalcímekre emlékeztetnek, illetve ezek a zenekaroknak a dalszövegei is feltűnnek. További hatásokat is ki lehet mutatni James O'Barr munkájában, de bevallottan ezek a zenekarok hatottak rá leginkább (mondjuk nem csoda, hogy a hatás ilyen lett, ha csak a The Cure-t nézzük, ők is ekkor írták a legsötétebb albumaikat: nekem a személyes kedvencem a '81-es Faith, bár James az 1982-ben kiadott Pornography-t emlegette egy interjúban). Már csak az említett zenekarok miatt is érdemes megismerkedni ezzel a nem mindennapi alkotással. Aki pedig a filmet szerette meg nagyon és lehetősége is volt rá, gondolom, talán már ismeri is. Nem mondom, hogy könnyű olvasni-/ néznivaló, de véleményem szerint egy klasszikus mű, még ha "csak" egy képregény is.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
