Vámpír | Átkozott kiválasztottak

A népi hiedelmek, az emberi félelem az ismeretlentől hívhatta életre azt a mitikus lényt, aki a halál csókját leheli áldozata nyakára, hogy aztán a vérétől újjászületve vándoroljon az éjszakában. Sápadt, izzó szemű szörnyeteg, aki nem tartozik sehová. Hosszú szemfogain megcsillan a holdfény, mielőtt áldozatába mélyesztené. A sötétség ölelésében lel nyugalomra, s nem hallani jöttét, mert gyorsasága leírhatatlan. Hiába ölt fizikai testet, nem vet árnyékot, és a tükör sem mutatja meg a kárhozottat.

Ettől a lénytől, akit vámpírnak neveznek, évszázadokig rettegtek az emberek, és elkövettek mindent, hogy felvegyék vele a küzdelmet. Napjainkra az irodalmi alkotások, a filmek hatásaként úgy tekintünk a vámpírra, mint egy ismerősre, aki csak szerepet játszik, kitaláció a jó nép szórakoztatására. Sokan elfelejtik, és nem is tudják, hogy réges régen valódi, hamisítatlan rettegés lett úrrá őseinken, ha meghallották ezt a szót, mert igazi fenyegetésnek vélték.
Számos dolog hozzájárult ahhoz, hogy higgyék, a vámpír, vagyis a halott kikel a sírjából, hogy az élők véréből táplálkozzon. Az emberi fantázia határtalan, ezt mind tudjuk, s olykor a puszta hit elég ahhoz, hogy kezdjen valósággá válni a hihetetlen is. Az is tény, hogy sokan a természet torzulásainak vélik a vámpírokat, ami a különleges betegségekhez vezethető vissza. Akkor, amikor az orvostudomány még a felcserekben, és bába asszonyokban merült ki, mit is gondolhattak az egyszerű emberek arról, aki például fényérzékeny volt… Nos, azt, hogy el kell pusztítani, aki nem „átlagos”, ahogyan igaz volt ez akkoriban a boszorkánynak hitt ártatlanul megégetett lelkekre is.
Mitől féltek ennyire őseink? Milyen szokások, hiedelmek alakultak ki a vámpírok nyomán? Miért a vér áll a középpontban? Milyen rejtett betegséggel küzdhettek a középkorban is az emberek? Ezekre a kérdésekre is válaszokat keresve, merüljünk hát bele a vámpírok világába!

Egyetemes félelem

A „vámpírhit” egyetemességéről tanúskodik, hogy szinte minden kultúrában hallani olyan legendákról, melyek arról szólnak, hogy a holtak visszatérnek sírjukból vért inni. „A vámpírok mindenütt megjelentek, ahol véreztek az emberek.”(Leonard Wolf) Talán azért maradhatott fenn a legenda, mert ez a démon megtalálta az örök élet forrását, s a halhatatlansága íme bizonyított azzal, hogy a mai napig filmek készülnek róla. Itt él közöttünk, hol rejtve, hol a címlapokon mosolyog vissza ránk.

De inkább térjünk vissza a kezdetekre, hiszen maga a szó is különleges és bonyolult etimológiájú - napjainkig „veszekednek” rajta a kutatók, vajon honnan is eredeztethető. „Egyesek szerint maga a terminus egy magyar szóból és a szláv nyelvekben is megtalálható változataiból ered.”[…]”A szerb és bolgár vampir, az orosz és cseh upir, a lengyel wapierz és upiór, az észak-görög vampirasz, majd a szerbből kölcsönzött német vampir szó hatására a ma is használatos wampir, wampire formában terjed el az orosz, a cseh, a lengyel és az újgörög nyelvben.” Számos európai kulturális hatás keveredik tehát a vámpír szó történetében. De vannak olyan kutatók is, akik azt hangoztatják, hogy „… az upyr’ vagy a (bolgár) (w)apyr alakban ugyanaz a pyr szerepel, mint a denevér (nietoperz) egykori nietopyrz alakjában: a „repülni” jelentésű pertőből ered;” A démonokra, akik vérrel táplálkoznak, használatos a striga kifejezés is, és a tudósok egy része úgy gondolja, hogy nem is szláv eredetű a babona, hanem az antik Róma szülötte, mivel a strix, strigis szavak jelentése bagoly, halálmadár – egy démoni kísértet, aki éjszaka támadja meg áldozatait.
A régi legendák arról tanúskodnak, hogy az emberek időtlen idők óta félnek az éjszaka szülötteitől. Ezek a feljegyzések említik, hogy a görögök az empúszáktól, a rómaiak a lamiaktól, a közel-keleti népek pedig a gúloktól rettegtek, melyek a vámpírokhoz hasonló lények voltak.

Élet és halál határán

A szájhagyomány, majd a krónikások nyomán kiderülhet számunkra, hogy kiből lehetett vámpír, mert a nép mindenre tudta a választ… A sok év alatt kialakult szertartások világosan láttatják, mily sokat áldoztak őseink arra, hogy úgymond biztosra menjenek, és megnyugtassák a „friss halottat”, utat mutassanak neki az új világba, ahová lépett.
„Van Gennep három mozzanatot különít el a halállal kapcsolatos átmenet-rítusokban: a szeparáció, az elkülönítés, az ideiglenes állapotból való kizárás rítusát – kiviszik a holttestet a temetőbe; a marginalitás rítusát, ilyen a virrasztás; s végül a következő állapotba való eljuttatás rítusát, ilyen például a halotti tor. Ha az egyik szakaszt nem sikerül szabályszerűen teljesíteni, a halál „gonosz halállá”, a halott pedig közveszélyessé válhat.”
A népi hiedelemvilágban tehát a vámpír egy bolyongó lélek, aki nem találja az utat valamilyen okból a túlvilágra, ezért az élet és halál közti senki földjén rekedt, ahonnan olykor visszajár, hogy bosszúját töltse az élőkön. Érdekes viszont, hogy akkoriban a vámpírokat gonosz lelkeknek tartották, akikben a jónak még csak a szikrája sem található meg. A mai kor vámpírjaiban már felfedezhető a jóság, nem vérszomjas szörnyek, akik minden élőre veszélyt hoznak, hanem olykor misztikus hősökké válnak.
Visszatérve a néphitre, nem csak az átmenet-rítusok hibája során válhatott valaki vámpírrá. Korántsem volt ilyen egyszerű ez a dolog az emberek hitében! Ne hagyjuk ki „vámpír-jelöltekként” azokat, „… akik erőszakos halált haltak, ezért bosszúra vágynak, a sír környékén bolyongó tisztátalan lelkek, a temetetlenek (insepulti), az öngyilkosok (biothanati), a gyermekágyban meghalt asszonyok…”; „Tegyük még hozzájuk azokat, akik nem kapták meg az utolsó kenetet, a kiátkozottakat, a kereszteletleneket, a vérfertőzésből született gyerekeket; de ugyanez vonatkozik a hetedik testvérre is. Akárcsak a burokban születettekre: a burkot mágikusan kell eltávolítani, hogy a csecsemőből, miután leélte az életét, ne legyen vámpír.”
Minden, ami nem természetes, eltér a megszokottól, és a rossz felé hajlik, rögvest okot adott a suttogásokra, félelmekre – bár, ez napjainkra is igaz… A középkor embere, telve az inkvizítorok meséitől például, már akkor is a természetfölöttit hibáztatta, ha egyáltalán nem volt rá oka. Mivel úgy vélték, hogy az élet és a halál közt kínlódnak ezek a lelkek, talán ezzel magyarázható, hogy a „különös halottaknak” nevezett holttesteket „a teret elválasztó határsávba” temették. „A néphit szerint ezeken a veszélyes helyeken, vagyis a falu szélén, a szántóföld mezsgyéjénél, kereszteződésben vagy az út mellett jelennek meg a halottak, amikor már démonná változtak.”

Megtisztít vagy beszennyez?

Ha a vámpírokról beszélünk, rögtön az a szó jut eszünkbe, melynek hatalma van mind az élők, és mind a holtak fölött. Egy rejtélyes anyag, mely életet ad és elvesz: a vér. Olykor megbolondítja az embereket, és az öröklét titkát, a legyőzhetetlenséget látják benne. Sok nép áldozott vérrel, mert szent anyagként tisztelték, s a természet legkülönösebb alkotását látták benne, mely egyszerre félelemmel és gyönyörűséggel töltötte el őket. Ugyanakkor híd a túlvilág kapujához, lásd Odüsszeusz példáját, aki leszállt az alvilágba, de csak akkor beszélhetett a holtakkal, ha ittak az áldozati állat véréből.
A vér költészetét, a csodálatot Edgar Allan Poe így fogalmazta meg: „A vér a legfőbb szó, királyi szó – mindig is bővelkedett rejtelmekben, szenvedésben, ennek a szónak hatalmas súlya és vakító fénye van.” Az alkímiáról való értekezésében Oscar Milosz már sokkal tovább ment: „A vér elsőrangú anyag, képes minket átalakítani, mert nem más, mint a bölcsek köve.”
Nekünk, embereknek is, ahogyan a vámpíroknak, vérre van szükségünk ahhoz, hogy életben maradjunk. A szervezetünk termeli e különös nedvet, de a vámpírnak el kell vennie – küzdenie kell az életben maradásért. A romantikus vámpírizmus a síron túli szerelmet ígéri, a halhatatlan együttlétet az imádott kedvessel, de ezért nagy árat kell fizetniük a vámpíroknak, mert a vér utáni leküzdhetetlen vágy örökké hajtja őket, az öröklét koktélját minden áron újra és újra meg kell szerezniük.
Ahogyan a természet, a vér erejével életet ad a csecsemőnek, úgy a halál el is veheti azt, ha vérét veszik az ártatlan léleknek. A kettősség, mely a vámpír sajátja, az általa oly áhított piros nedűé is, mert ugyanúgy lehet áldás és átok is. „Erősen kötődik a halál képeihez, és még erősebben a végül mindig győzedelmeskedő élet képeihez. Ezért a vért mindig veszedelmesnek és gyógyító erejűnek, balszerencsét és szerencsét hozónak, tisztátalannak és tisztának tartották. Ha még mindig taszít és vonz, ez azzal magyarázható, hogy minden, ami szent, homályos természetű, többértelmű.”(Jean-Paul Roux)

Piros temetés

A színszimbolika már középkori felismerését – ha ugyan tudattalanul is –, de bizonyítja az a szokás, melyet piros temetésnek neveztek el. A halottaktól való megrögzött félelem szülte e rítust, mely szerint el kellett látni a hullákat vérrel és vörös festékkel, hogy ne keljenek ki sírjukból bosszúra szomjazva, s nem utolsó sorban vérre. Ezért „a föld vérével”, okkerral (vasércből nyert vörös festékanyag) jól megszórták a megboldogultakat. „Arra is gondoltak, hogy így „mágikus életet, új és tartósabb vért adhatnak a halottnak, így új állapotában is megőrzi erejét.” Ismeretes, hogy a késő középkorig Európa különböző területein vörös kendővel takarták le a holtakat, vagy a már említett vörös festékanyaggal szórták meg őket.
Az egyház mindent elkövetett hatalma megszilárdításáért, és félve a pogányság eszméinek fellángolásától, a korai középkorban nem volt hajlandó elismerni, hogy a halottak visszatérhetnek bármilyen módon is, akár szellemi, akár fizikai testet öltve. A vérszopó kísértetektől és a boszorkányoktól tartva azért mégis felvértezte magát a szentség intézménye, s az inkvizítorok és szolgáik előszeretettel hantoltatták ki a hullákat, s égették meg az embereket.
A szent egyház egyik nevezetes baklövése pontosan a piros temetésnek köszönhető: Szent Ambrus milánói püspök a IV. században két levágott fejű, bíbor színű csontvázat avatott boldoggá, mert Nero korabeli keresztény vértanúknak vélte őket. (A vörös festékről pedig azt hitték, hogy isteni csodaként megmaradt mártírvér.)

Por, ami nem lehet porrá

A vérre szomjazó kísértet, aki képes fizikai megjelenésre, éjjelenként kiszáll a sírjából, s vadászatra indul. Valószínűleg ebből a feltevésből alakult ki az a szokás a régen, hogy a vámpír-gyanús hullákat kihantolták egy idő után, hogy megbizonyosodjanak arról, vajon embert vagy szörnyet temettek-e el.
A legendáknak azonban a puszta észérvekkel megmagyarázható jelenségek sem szabhattak határt. A koporsó vérfoltos falain nem azt látták, hogy esetleg a „véletlenül” eltemetett szerencsétlen a sírban felébredve ki akart szabadulni, hanem bizonyítékot a strigára. A holttestek az oszlás során keletkezett gázoktól felpuffadtak, de a néphit szerint ez a vérivással volt magyarázható. „A vámpír rettenetes kiáltása”, melyről ódákat zengtek, a felszabaduló gázok hangja volt, amikor karóval átszúrták a testet.
A középkorban szinte már vámpír-szakértőkként jártak el az egyszerű emberek is, ha ki akarták deríteni az elhunytról, hogy átalakult-e démonná vagy sem. Sajátos kis hitviláguk szerint cselekedtek, s jártak el, követve a legapróbb szabályokat is, mert tévedésük halált hozhatott az egész falura.

Mindenekelőtt tisztázzuk azt, hogy a vámpírok, de ugyanúgy a boszorkányok is leginkább teliholdkor a legerősebbek. A természetfölötti erőkhöz mindig is az éjszaka, a Hold, valamint az anyaföld ereje kötődött. Ezek az ismeretlen erők, melyek tiszteletet parancsolnak, ugyanakkor a túlvilággal is kapcsolatba hozhatóak. „A lunáris idő köti a vámpírt az éjszaka, a sötétség, a föld alatti világ szférájához és ahhoz a különös módhoz, ahogy megjelenik és eltűnik.”
A román néphitben az emberek a következő módon ellenőrizték, hogy vámpír lett-e az elhunyt: a temetés után negyven nappal felnyitották a koporsót, hogy a halott időközben az oldalára fordult-e. Ha a Hold ritmusát követi, s aszerint fordul, vámpír az illető. A lunáris időt követve a démon teste nem indul oszlásnak, mert kikerüli a természetes időt. Ahogyan telik és fogy a Hold, úgy duzzad az arc a földet áztató vértől. Itt jön egy érdekesség, magyarázat arra, miért is „félnek” a vérszopók a fokhagymától. Ennek a növénynek „a vegetációja a visszájára fordítja a holdciklust – akkor nő, amikor a hold fogy, és megáll a növekedése, amikor telik.” A fenti feltevés okán követték őseink azt a szokást, hogy az állítólagos démont egy karóval odaszögezték az anyaföldhöz, megakadályozva ezzel a forgást, így a természetes időben szétoszlott a teste.
Természetesen, nem minden esetben „fárasztották” magukat azzal, hogy kihantolják a holttestet, még ezt is meg tudták előzni a különféle rituálékkal. Íme az egyik: „… arccal a föld felé kell fordítani a tetemet, miután összekötözték rostkötéllel a kezét; „a jelenlevők ekkor ásóval vagy lapáttal levágják a jobb lábát, vagy a fejét is, végül átütik nyárfa karóval vagy kihegyezett bottal a hulla szívét, levágott fejét pedig a lába közé teszik.”
Az sem mindegy, hogy mikor temetnek, ugyanis például a lett néphit azt vallja, hogy délelőtt kell elvégezni a szertartást, mert amikor a nap már lemenőben van, és közeledik az alkony, akkor sokkal nehezebben tudja elhagyni a földi létet a szerencsétlen megboldogult.
Ha a por nem lett porrá, s már semmi sem használt a vámpír ellen a fent említett rítusokból, akkor az egyetlen dologhoz fordultak, mely a hamuvá változtatja a démont: a tűzhöz. A holttestek megégetését is a határ mentén kellett elvégezni – természetesen.

A test börtönében

Idáig csak arról beszéltünk, hogyan válhatott valaki vámpírrá, miután meglátogatta a halál angyala. De mi a helyzet az élőkkel? Ők sem voltak biztonságban a találgatások, mutogatások kereszttüzében, mert valamilyen okból mások voltak, mint az átlag népesség. Mint már említettem, a középkori orvoslás, a tudomány hogyan is magyarázhatta volna meg észérvekkel azt, amit a természetfölötti átkának tartottak?
Napjainkban már ismeretes egy betegség, a porfíria, melynek egyes válfajai „vámpír-tüneteket” mutatnak. Vajon hány ártatlant öltek meg vagy közösítettek ki, mert beteg volt? Valószínűleg nagyon sokat, s talán rosszabb volt annak, akit még életében megvádoltak a vámpírizmussal, mint a holtaknak, akiknek végső nyughelyét háborgatták.
Képzeljünk csak el egy földi halandót, aki nem mehet ki a napra, mert a bőre annyira érzékeny a fényre, hogy felhólyagosodik! A sötétségben érzi otthon magát, mert a fény egyenlő a halálos sebekkel. Az arca beesik, a bőre hófehér, s az ínye elkezd sorvadni, a fogai erőteljesebben látszanak, és elszíneződnek. Rögvest meg lett billogozva, vagy titokban megölték…
De nézzük az orvosi tényeket: „Vörösvértestjeinkben központi szerepet tölt be az oxigénszállítás lebonyolításánál a "hem"- nek nevezett, többszörös gyűrűs szerkezetű vegyület, amely egyúttal a vörösvértestek vörhenyes színéért is felelős. A hem előállítása (bioszintézise) bonyolult, nyolc lépésből álló, azaz nyolc enzim összehangolt működését feltételező folyamat. A nyolc enzim egy kivétellel bármelyikének hiányos működéséből kialakulhat a porphyria valamelyik válfaja. A hem bioszintézis zavarai részint a májban, részint a vörösvérsejtekben jelentkeznek, s éppen az enzim kiesésének helyszíne alapján osztjuk a porphyriákat májeredetű (hepatikus) vagy vörösvértest-eredetű (eritropoetikus) csoportba.”
Számunkra leginkább a vörösvértest-eredetű porfíriák meghatározóak, mivel a tüneteikből következően akár egy vámpír jellegzetességei is leírhatóak. A porfíriák egyik fajtája, a veleszületett erythropoeticus porphyria (Günther-kór) jellemzői: „… a bőr fénynek kitett területein erythemák és hólyagok keletkeznek, melyek fekélyekkel, alopeciával és hegekkel gyógyulnak. A porfirin lerakódás az arc és a kezek súlyos deformációját és csonkulásait okozhatja. A fogzománc barnásvörösösen elszíneződik és UV-fényben fluoreszkál.”
Belátásom szerint az a gyermek, aki ezzel a betegséggel született abban a korban, amikor burjánzott a túlvilági lényektől való rettegés, „eláshatta magát”. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, mi lehetett a sorsa: kirekesztettség, gúnyolódás, s a saját családja sem védte meg az illetőt, ha olyanok voltak, akik fanatikusan hittek a vámpírok átkában. Ellenkező példa ritka lehetett, mint a fehér holló!

A halál csókja

A vámpírizmusnak még számtalan válfaja van, s a szó jelentéstartalma is folyamatosan bővült az évszázadok során. A múlt tényein, és a számos feltevésen viszont már nem változtathatunk, mert ezek már beleégtek, beleíródtak a világ történelmébe, és persze a vámpírok történetébe.
Egy biztos, akit megérint a halál szele, és átéli a küzdelmet a puszta létért, bármilyen októl függően, átértékeli az élet és az elmúlás fogalmát. S meglátja a természet erejét, és alkotásainak, talán a legszentebbnek, a vérnek a hatalmát és szépségét!
A vámpírok nem csak a borzalmat és a halált képviselik, hanem az ősi erőt, melyet rég elfeledkeztünk tisztelni. A régi időkben, amikor még horda horda ellen harcolt, s az ellenség vérét itták a győzelemért, visszaadták az anyaföldnek azt, akit elszólított a túlvilág, és nem háborgatták a végső nyugalmát.
Azt hiszem, még mai napig is azért rettegünk az ismeretlentől, s legfőképp a haláltól, mert különféle műszerekkel nem láthatunk át a túloldalra. Még most is küzdünk a tudatlanság ellen, de szerencsére már nem olyan kegyetlenül, mint az eszeveszett középkori emberek. A vámpír a félelmek szülötte, s amit nem ismerünk, megpróbáljuk elpusztítani bármilyen eszközzel.

Felhasznált irodalom:

Janion, Maria : A vámpír: szimbolikus biográfia .- Budapest : Európa Kvk., 2006.
Dr. Lakner Géza : Porfíria – A rejtőzködő kór; http://members.iif.hu/lakner/hio_porphyria.htm
Dr. Mező Izabella : Porphyriák : Vitalitás : betegségenciklopédia; http://www.vitalitas.hu/?ctype=3&todo=bet&id=1&showbet=92

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges!
2012. 12. 03. - 11:11 | © szerzőség: Rácz Edina