Részlet egy földre leszületett, csontherceg-harcos naplójából:
Kézzel akartam kihúzni a fát tövétől, ahogyan régen fehérló fiának anyja tanított: a gyökér alá tekintve szemem kövesse a férgek fonalát, amint a világok alatti világ sötétjének hátasát megzabolázom. Magával ragadt a mélység. A sodró, tanító egyedül-lét; az abszurd magány se tudta eldönteni: ez most zuhanás, vagy repülés? Körömmel kapaszkodjam e megfoghatatlanba, miközben magához ölel a zsizsegést nélkülöző ijedt csend?
Egy megfáradt harcos utolsó útján sincs másképp: a félelemnélküliség őrjítő. A társtalanság bugyogása tölti be az örömteli felszabadulást. A pálcával fenyítő boszorkány sem szeppent meg annyira, mint én, amikor megpillantottam mélységem sötétkék óceánjának horizontján bennem lakozó „meg nem élt” vágy szörnyetegét. Hál’ isten ritkán kellet lemennem a mélybe és etetnem. Talált magának mindig jóízű táplálékot a lehulló, kishitű férfi-szív morzsákból. Majd jött egy lány, baráti lény a jövőből elzengeni, a törött szívek ifjú tapasztalatát, őszinte duruzsolással. Láttam: mindig emberfény közeledik felőle… Mely áthatolt rajtam és bevilágított a mélység vizeibe felébresztve a szörnyeteget. Egy évtizedig lapult ott, kénye-kedve szerint falatozva múltam sérelmeiből. Emlékeztetve egy vonz erőre, egy meg nem élt életciklusra, mely gyávává tett mindenekkel szemben. A Vávává-időszaka volt ez. A szörnyeteg nem volt más, mint egy vágy-emlék, melyet mindenütt, a számomra vonzó nemben kerestem. Bűbáj, homály, öröm-elkötő, elszakadt cipőfűző, páratlan papucs s tisztaság-elnyelő kötése sikeres volt: templomom oszlopa csak arra mozdult meg, mely hasonlított rá. Hiába jött olyan, ki szellemben, szívben rám ragyogott, lent nem várt más csak egy üres puskacső. (A jobb bordély vezetőknek ez persze pénz, ha talál egy ilyen kutyaütőt. De harcosunk más hajóról szállt e bolygóra, vagy a tündék nemes nyelvén szólva: nem olyan fából faragták.)
Mágia ez, mely az avatottak számára sem játék. Lámpás nélküli kunyhóban tapogatózóknak csupán értetlen, láthatatlan veszély. Számukra ideje gyertyát gyújtani és kulcsolva kezüket, birka módjára, dideregve, minden fura neszre megrezzenve, lapítani. De a harcos mindenekkel szembenéz, és ha kell, alábukik a mélység vizeiben, hogy szörnyetegét megzabolázza…
Kérek mindeneket s minden létezőt, szép álomhozót, áldómondó kereplőt, hogy küldjetek neki erőt: a kötés oldásra, a szörnyeteg megismerésére, a harc sikerére, a lét napvilágába való visszatérésére. Mert a harcosnak a legnehezebb, legyőznie önmagát.
A harcos szörnyetege egy napon, tán egy ápolt tulajdonság lesz. S azon a napon, egy öreg reggelen, bölcsen-öregen regélem majd e regét, remélem.
2015.11.11
