Haláltánc XXXIV.

III. A halállal kapcsolatos gondolatok átalakulásnak okai

Az együttélés a halottakkal és a csontkamrák

A számos késő középkori, kora újkori holttest és csontváz ábrázolás kapcsán felmerül a kérdés, hogy mi eredményezte a halál ilyen fajta megjelenítését. Az egyik magyarázat lehet a temetési szokások és a középkori temetők széleskörű funkciója. Az ókorban a halottak elkülönítése egyértelmű és kötelező volt, a Tizenkét táblás törvények ugyanis megtiltották a városban történő temetkezést. A keresztény mártírok és a szentek kultusza azonban megváltoztatta ezt a rendet. A szentek sírhelyeit olyan csodás helynek tartották, ahol a földi világ és az égi, isteni világ határai elmosódnak, a két szféra találkozik.^[1] A hívők oda akartak temetkezni, ahol a nagy tiszteletben tartott személyiségek nyughelye volt. A mártírok sírjához templomokat emeltek, ezek a VI. századtól az egyházi élet központjaivá váltak.^[2] A korábbi római gondolkodásmód, amely szigorúan elválasztotta a holttesteket az élőktől, háttérbe szorult. A hívek törekedtek arra, hogy megérinthessék a szentek földi maradványait. Kiásták, darabokra szedték a holttesteket és különböző helyekre vitték a csontokat.^[3] A szentek testének darabjai olyan csodálattal töltötték el a híveket, hogy egyáltalán nem undorodtak vagy féltek a látványtól. Volt, aki a lakóhelyét is olyan helyen választotta ki, ahol valamelyik mártír vagy szent nyugodott, idővel egész lakónegyedek jöttek létre emiatt.^[4] Ez a folyamat ahhoz vezetett, hogy megszűnt a város és a külváros – ahova temetkeztek – közötti különbség, a temető kápolnái városi templomokká váltak, ahol a mártírok csontjait őrizték. A középkori templom már nemcsak az épületet jelentette, hanem a teret körülötte és a hozzá tartozó temetőt is, ahol prédikáltak, egyházi ünnepeket tartottak.^[5]

Az egyik leghangsúlyosabb példa, amely illusztrálja a középkori temetők jelentőségét, a párizsi Aprószentek temetője.

Nem csak a bejáraton egykor látható Három élő és három halott legendája jelenet, a haláltánc-freskók és a Halál nagy szobra hangsúlyozták a halál jelenlétét. A temetőket, azaz a templomkerteket egyik oldalról vette körül az épület, a másik oldalon pedig általában egy átrium állt, amelyben csontkamrákat alakítottak ki a kihantolt maradványok tárolására.^[6] A csontkamrák felállítására és az exhumálásra azért volt szükség, hogy az adott területen helyet tudjanak biztosítani újabb halottak számára. A szegényeket gyakran koporsó nélkül, csak szövettel takarva hantolták el közös sírgödrökbe, elsőként az ő csontjaik kerültek a kamrákba.^[7] Ilyen csontkamrák és csontokból összeállított díszítőelemek ma is vannak még Rómában, a Farnese palota mögött álló Santa Maria dell'Orazione e Morte templomban és a kapucinusok templomában, amely ma múzeumként működik.

Mai szemmel mind közül talán a kapucinusok nyughelye a legmegdöbbentőbb, itt ugyanis csuhába öltöztetve is láthatóak csontvázak. A csehországi Kutná Hora csonttemploma, amely már barokk stílusban épült, még őrzi a csontok közszemlére tételének hagyományát, a maga bizarr esztétikájával. Egy csontokból összeállított díszes csillár is látható a templomban.

A templom és a temető környékére bizonyos adózási kiváltságok és kedvezmények vonatkoztak, ezért a kereskedők itt szervezték meg a piacot. Ezzel együtt járt, hogy előadásokat, mulatságokat is tartottak, és a prédikátorok is legtöbbször ezt a helyet választották. 1231-ben Rouen-ban tiltó zsinati rendelet született a táncos mulatságok ellen, majd 1405-ben egy másik a kereskedelmi és üzleti tevékenységet is megtiltotta a temető környékén. Azonban az egyháziakkal ellentétben a csontok látványa évszázadokig nem érintette kellemetlenül a hétköznapi embereket, csak a 17. század végén jelentek meg olyan írások, melyben sérelmezték a temetőben zajló közösségi eseményeket.^[8] Az Aprószentek temetőjét 1786-ban zárták be, mert elviselhetetlenné vált a talaj állaga és szaga a folyamatos temetkezések miatt.

Természeti csapások és éhínség

A XI. századtól a XIV. század elejéig Európa népessége növekedésnek indult, a települések száma és mérete növekedett, így fejlődésről beszélhetünk.^[9] Ezzel szemben a  XIV., a XV. és a XVI. század katasztrófákkal terhelt, válságos időszakok voltak. Korábban az éhínség és a járványok sosem jelentkeztek ilyen mértékben. Az ember gyakrabban találkozhatott a halállal, a betegségek miatt sűrűn látott fájdalmas halál pedig félelemmel tölthette el.^[10] A késő középkori ember életkörülményeit figyelembe véve joggal gondolhatta, hogy mindez isteni büntetés, vagy az Apokalipszis négy lovasának eljövetele. Valójában azonban az előző melegebb időszakot követő népességnövekedés okozta élelmiszerhiány, a hidegebb időszak miatt csökkenő terméshozam, a korszerűtlen raktározási és elosztási módszerek és a mezőgazdasági technikák általános elmaradottsága lehettek az okok.^[11] Az éghajlatkutatások kimutatták, hogy a XIV. század elején főleg Észak-Európában jelentősen megváltozott az időjárás, ennek következtében pedig 1315. és 1322. között volt a legpusztítóbb a táplálékhiány, innen eredhet a „hét szűk esztendő” szólás.^[12] A hónapokon át tartó hideg és a folyamatos éhezés legyengítette a lakosságot, ez pedig a járványok terjedésének kedvezett.^[13] 1315-ben egész Európában elterjedt egy betegség, melyet akkoriban „nagy halálnak” neveztek, ez azonban még nem a század közepén felbukkanó bubópestis volt.^[14]

A Fekete Halál következményei és hatása a halállal kapcsolatos gondolkodásra

Az ókortól kezdve voltak nagyobb pestisjárványok, de Európában a kór a legnagyobb pusztítást 1348-ban végezte. A betegség a patkányokon fészkelő bolhák által, de a legújabb kutatások szerint egyszerű emberi érintkezés útján is fertőzött, így a kereskedők könnyen magukkal vihették a hazájukba.^[15] A járvány ezután gyorsan terjedt főleg a part menti kikötővárosokban és a távolsági kereskedelemben résztvevő településeken. A betegség gyors lefolyású volt, rövid lappangási időszak után akár pár nap alatt végezhetett az áldozattal. Látható tünetei a duzzadt, fekete nyirokcsomók, a bubók voltak, erről kapta a Fekete Halál és a bubópestis elnevezést is. Emellett a beteget idegrendszeri zavarok is kínozták.

A kor viszonyaiból kifolyólag nincs arról adat, hogy pontosan hány százaléka pusztult el Európa lakosságnak, és hogy az egyes területeken mekkora volt a fogyatkozás mértéke. A bubópestis az 1348-as megjelenése után még ötször jelentkezett, így az következő 50-60 évben folyamatos volt a nagymértékű népességcsökkenés.^[16] Mindez a lakosság minimum egy ötödének, de akár az egyharmadának a pusztulását jelentette. ^[17]

A rengeteg haláleset és a fertőzéstől való félelem hatására megváltoztak a temetkezési szokások. Az elhunytat, ha gazdag és köztiszteletben álló volt is, nem kísérte akkora menet, mint ahogy az szokás és elvárás volt. A pestisben elhunyt halottas ágya mellett már nem virrasztottak, mivel ez a szokás tilalom alá is került.^[18] Előfordult, hogy az elhunytakat csak kihelyezték a ház elé, és megvárták, míg a halottszállító kocsin többedmagával elviszik. Akinek ilyen sor jutott, vagy az utcán érte a halál, azt leggyakrabban személytelen tömegsírba temették, siratás, gyászkíséret, ima és utolsó kenet nélkül.^[19]

A pestis hatására különböző mozgalmak éledtek fel, például a liturgikus ördögűzések vagy az önmagukat korbácsoló flagellánsok mozgalma. Ezzel egy időben megkezdődött a bűnbakkeresés. A járvány terjedését szinten mindenhol a zsidó lakossággal is összefüggésbe hozták, így feltámadt az antiszemitizmus.^[20] Koldusokat és szegény embereket is fogtak el olyan ürüggyel, hogy különböző porok vannak náluk, amelyekkel megmérgezik a vizeket, vagy a házakba szórják, ezáltal ők terjesztik a betegséget, és a halált.^[21] A pesti egész Európát megrázta, társadalmilag és pszichésen egyaránt. A halál része lett a hétköznapoknak, a holttestek látványa mindennapossá vált. VI. Kelemen pápa 1348. július 6-án kiadott egy bullát, amelyben elítélte a zsidóüldözéseket. Az egyházfő szerint a pestist nem a zsidók összeesküvése idézte elő, hanem a csillagok állása, illetve az isteni büntetés.^[22] Az első bulla nem változtatott az erőszak mértékén, ezért a következőben már megfogalmazta, hogy a pogromok értelmetlenek, hiszen a járvány egyaránt sújtja a zsidókat és a keresztényeket is, ráadásul olyan helyeken is terjed, ahol nincs izraelita közösség.^[23] A ráeszmélés arra, hogy a kór bárkit megtámadhat, – nem számít a világnézet, a származás, a vagyon vagy a rang – és a holttestek mindennapos látványa, alapot adhatott arra, hogy a haláltáncok és általában a halottak ábrázolásai megszaporodjanak. Az oszló holttestek szempontjából azonban érdemes megemlíti a leprát is, mely a vallásos irodalomban, a szentek életrajzában is helyet kap.^[24] Ez a betegség a bőrt és a szöveteket támadja meg, súlyosabb stádiumában a test az oszlásnak indult holttestekhez válik hasonlóvá. A lepra azonban a XIV. század közepén eltűnőben volt, így később nem lehetett nagy befolyással a halottak és a halál ábrázolásának módjaira.^[25] Révész Andor Villon halállal kapcsolatos költészetének forrásait tárgyalva megemlíti a vitustáncot is, egy pszichés betegséget, amely 1374-ben jelent meg Németországban, de Franciaországban – ahol Dans de Saint-Guynak hívták – és Itáliában is – ahol tarantizmusnak nevezték – felütötte a fejét.^[26] Az őrület megjelenési formái is megihlethették a haláltáncok festőit.

Az anatómiai kutatások hatása a halottak ábrázolásában

A holttestek ábrázolásával kapcsolatban felmerülhet az a kérdés, hogy az orvostudomány fejlődése, a boncolások és az anatómiai kutatások hatással voltak-e a művészekre, akik a halottat ábrázoló sírköveket faragták, vagy a Haláltáncot örökítették meg freskók vagy metszetek formájában. Lehet-e oka a haláltánc-ábrázolások elterjedésének az emberi test felépítése iránti érdeklődés?

A reneszánsznak nevezett időszak nem csak az antik tudás felújításával járt, hanem új tudományos és technikai felfedezések is születtek. Köztudott, hogy az egyházi tilalom ellenére Leonardo Da Vinci (1452-1519) is végzett boncolást, és tanulmányokat készített az emberi testről. A reneszánsz első nagy gyakorlati anatómia kutatója és oktatója Jacobus Sylvius (1473-1555) volt, aki az antik szerzők munkáinak tanulmányozásával kezdte munkáját.^[27] Andreas Vesalius De humani corporis fabrica in libri septem (Hét könyv az emberi test felépítéséről) 1543-55 között kiadott című munkáját tekinthetjük az első hivatalos anatómia könyvnek.^[28]

Láthatjuk tehát, hogy az első kutatások korszaka egybeesik a Haláltánc elterjedésének időszakával. A XVI. században keletkezett képek, például a Kasztíliai Johanna imádságos könyvében található halottak láthatóan tanúskodnak a szerző fejlettebb anatómiai ismereteiről.

A XIV. század elején keletkezett kelet-angliai De Lisle imádságos könyv oldalain látható oszló testek azonban még jóval kezdetlegesebbek. A különbség azonban tükrözheti az alkotó vagy a megrendelő igényességét és az eltérő művészeti ízlését is, hiszen a XVI. században is készültek még egészen elnagyoltnak tűnő holttestábrázolások, például egy német imádságos könyvben láthatunk egészen kidolgozatlan koponyájú testeket. Véleményem szerint túlzás lenne általánosságban azt állítani, hogy az anatómiai vizsgálatok alapot adtak a holttestek ábrázolásához, és ezek népszerűvé válásához.

Azokban az esetekben, amikor halottakat és nem a halált ábrázolták, evidens, hogy oszló vagy csontváz alakokat készÍtettek. Viszont kérdéses, hogy honnan ered a halál, mint jelenség holttestként vagy csontvázként, és nem valamilyen elvont szimbólumként való ábrázolása és ezáltal a megszemélyesítése. Elek Oszkár úgy véli, hogy ez a naiv és rideg lelkivilágú középkori ember áltál létrehozott egyszerű analógia.^[29] A középkori ember gondolkodásának degradálása helyett azonban más indokot kell keresni. Éppen Elek írja korábban, hogy csontvázakat ábrázoló sírokat Cumae-ben, Pompeiben is találtak, a Via Appián is látható csontváz figura.^[30] Tehát a halál, a meghalás és a csontváz látványának összekapcsolása egy általános emberi gondolat, mely azóta jelen lehetett, hogy az ember elkezdte vizuálisan ábrázolni gondolatait.

Az orvostudományi magyarázatok mellett azonban kereshetjük az okokat az általános elvilágiasodásban, hiszen a középkor végén egyre fontosabbá vált a földi lét szeretete és az élethez való ragaszkodás, amelynek velejárója lett a haláltól való félelem.^[31] A földi örömök felé fordulás nyilvánvalóan kihívást jelentett az egyháznak, a prédikátorok egyre elrettentőbb dolgokkal próbáltak példát mutatni, ez tükröződhet a templomok falára festett haláltánc-ábrázolásokban is.

A tetemek és csontvázak ábrázolásának megnövekedett száma tehát eredménye lehet annak, hogy a késő középkor válságokkal sújtott időszakában az egyházi építmények megrendelői és a prédikátorok egyre inkább a figyelem középpontjában kívánták állítani a memento mori gondolatát. Ezek az ábrázolások pedig egész Európában elterjedtek. A freskók első másolása, majd nyomtatása egyfajta divatot hozott létre, hiszen, ahogyan az előző fejezetekben példákon keresztül bemutattam, Észak-Európától a Balkánig, szerte a kontinensen jelen volt a halottak és a Haláltánc ábrázolása.

Irodalom

Ariès, Philippe: Gyermek, család, halál. Gondolat, Bp, 1987.

Behringer, Wolfgang: A klíma kultúrtörténete a jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina, Bp, 2010.

Boccaccio, Giovanni: Dekameron, I. kötet. Ford.: Révay József, Bp, Európa, 1980.

Brown, Peter: A szentkultusz kialakulás és szerepe a latin kereszténységben, Atlantisz, Bp, 1993.

Duby, Georges: A katedrálisok kora, Gondolat, Bp, 1984.

Elek Oszkár: A Halál motívuma és a haláltánc. I-IX. In: Athaeneum, 1907,I. 30-39., II. 160-174.,III. 374-380., IV. 487-496. 1908, V. 54-61., VI. 213-219., VII. 351-356., VIII. 468-483., 1909, IX. 162-189.

Ginzburg, Carlo: Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Európa, Bp, 2003.

Horányi Ildikó: A halál perszonális ábrázolása a középkor művészetében. In: Pilling János szerk.: A halál, a haldoklás és a gyász kultúraantropológiája és pszichológiája. Semmelweis Kiadó, Bp, 2010. 37-56.

Le Goff, Jacques: Európa születése a középkorban. Atlantisz, Bp. 2008.

Livi-Bacci, Massimo: A világ népességének rövid története, Osiris, Bp, 1999.

Persaud, T. V. N.: A History of Anatomy : The Post-Vesalian Era. Charles C. Thomas, Springfield, 1997.

Révész Andor: A halál gondolata Villon költészetében. 1912.