Pető Zoltán | Az árulás

A fák lombja már mélyvörösben játszott, mintha egy gyilkos véres kezei súrolták volna a leveleket.
Valentinianusz a limes szürke sávja előtt állt, és a látóhatárt fürkészte, ahol távoli lidérclángokként lobogtak a visszavonuló kvádok őrtüzei. Enyhe fuvallat szállt fel a ködülte völgyből, megborzolta a fehér, baljóslatú szellemujjakként sorakozó nyírek koronáját s végigsimított az uralkodó hosszú bíborpalástján. A császár ötvenöt éve ellenére is megtermett, erős embernek tűnt, szellemi rendíthetetlensége látható nyomokat hagyott testi megjelenésén, olyan ember volt, aki nem félt a halál arcába nevetni. Egész megjelenése kissé hasonlatossá tette azokhoz a sziklákhoz, amelyek szürke acélkoponyákként koronázták a környező hegység ormait, és őrködtek a nagy folyam nyugalma felett. A császár a lustán elnyúló, öreg Danubius kanyarulatát figyelte, ahol a római járőr-gályák fehér tajtékot verve éppen befutottak a katonai dokkba. Csak Germanicus, a preatoriánus gárda tribunusa állt mellette, komor, hallgatag ember, arcát már ifjúkorában elcsúfították a frank fegyverek, vérmocskos páncélját farkasbőr borítás fedte. A domboldal felől néhány járőr kísért egy megrakott ökrösszekeret, amit a város felé hajtottak a pannón földművesek. Az egyik tiszt római üdvözlésre lendítette karját, majd odasúgott valamit a tribunusnak.
- Azt hiszem, indulhatunk, Augustus! Mondta Germanicus. – A püspök már előkészült a fogadásodra.
A lenyugvó nap megcsillant a császár oroszlános mellvértjén, aki egy tíz évvel ezelőtti naplementére gondolt. Csak egy kis idő elteltével válaszolt, mintha hosszas, másvilági merengésből riasztották volna fel. Az alkony árnyai megültek szoborszerű arcának mély ráncaiban - A püspök még várhat. Szólt halkan, kimérten. – Most imádkoznom kell.
Azonban az Augustus nem tudott kellően az imádságra koncentrálni. Már napok óta egy iszonyú előérzet gyötörte. A pogányok bölcsei azt mondják, az istenek különböző előjelekkel figyelmeztetik a halandókat, ha földi életük a végéhez közeledik. Talán csak babona, de aznap sem hagyta nyugodni. Mióta Pannóniába jött sötét, komor álmok gyötörték. Mikor tegnap az éj közepén felébredt a sátrában, egy üstökösről álmodott, amely kihunyva száguldott végig az égen. Másnap, mikor a légiók egy indák fojtogatta, ősöreg rengetegen vágtak keresztül, egy kidőlő fa majdnem végzett vele, csak néhány méterrel esett a gyaloghintó mellé. Az egyik centurio vette észre a sast, Róma szent madarát és jelképét, egy kiszáradt tölgy ágai közt. Az egyik ág átfúrta a szerencsétlen állat mellkasát. Még élt, amikor a császár elé vitte, néha még csapott egyet a szárnyával. A katonák néma csendben állták körül a haldoklót. Olyan jel volt ez, amelyet senki sem érthetett félre. De az Augustus számára legrosszabb az volt, mikor a hadjáratról álmodott, amely császárrá tette. Gondolatai ébren is, újra meg újra visszatértek Perzsiába.
Akkor az Eufrátesz kígyózott ott, ahol most a Danubius hullámai csillogtak. Akkor ő figyelte olyan gondterhelten Julianusz szakállas arcának minden rezdülését, ahogy most Germanicusz nézte az övét. A légióknak vissza kellett vonulnia egy dicsőséges, győztes hadjáratból. Római sohasem került még ilyen közel hozzá, hogy letiporja a félelmetes Szasszanidákat, még a nagy Traianusz sem. Julianusz olyan volt, mint Alexandrosz, miután ott kellett hagynia Indiát, mert a makedónok megtagadták a parancsait. Valentinianusz mindenkinél jobban csodálta a császárt, aki háromszor is legyőzte Sahpur túlerőben lévő csapatait, aki caesarsága alatt visszaverte a frankokat meg az alemannokat, akiről azt suttogták, Julius Ceasar földi megtestesülése volt. Ő sohasem értett a filozófiához, amivel Julianusz a csaták szünetében az idejét töltötte. Legalább annyi görög bölcset vitt magával a hadjáratra, mint ahány tribunust. Sátrában a szentháromság lényegéről és a pogány tanokról vitatkoztak, teológusok érveltek és Julianusz válaszolt nekik görögül, latinul, perzsául és egyéb ismeretlen nyelveken, olyan titokzatos kifejezéseket használt, amelyek értelmét Valentinianusz sohasem tudta felfogni. Ő katona volt, és azt hitte az absztrakt eszmék labirintusában tévelygők, sohasem érhetnek az ő bátorsága, szervezőkészsége és elhivatottsága nyomában. Ebben is tévedett. Gyűlölte Julianuszt, mert ő nála is jobb stratéga volt, és mert térdre ereszkedett a lenyugvó nap narancsszín sugaraiban hogy halk imát rebegjen a bálványimádó perzsák istenének, Mithrasznak Valentinianusz azt gondolta, nem kell körmönfont eszmékhez folyamodni ahhoz, hogy Istent megértsük. Ő kormányoz mindenkit és mindent ebben a hold alatti világban, és azon is túl, az ember élete csupán attól, függ jól szolgálja-e az Urat, és mindent meg kell tennie azért, hogy az ő eszközévé váljon. És ő akkor egyre inkább úgy érezte, az Úr még tartogat valamit számára. A vezérkarban már régóta terjedt a szóbeszéd, hogy el fogják veszíteni a hadjáratot, mert Julianusz megtagadta Istent. Hiába áldoztak bikákat Jupiternek és Marsnak, hiába ígértek győzelmet a pogány haruspexek nevetséges jóslatai, a keresztények között egyre terjedt a nyugtalanság. És valóban megtörtént a baj, az utánpótlási vonalak elakadása miatt vissza kellett fordulniuk. Emlékezett rá, amikor a császárt utoljára látta. Sodrott arany vérttel takart lova úgy csillogott a napfényben, mintha lovasa maga Mithrasz lenne. Az arcán ezúttal nem látszott semmilyen félelem, gond vagy megrendülés, nagy szürke szemei hidegek és acélosak voltak. Valentinianusz meg mert volna rá esküdni, hogy a császár tudja, azon a napon fog meghalni egy jelentéktelen kis csetepatéban. Miután Julianusz holtteste elhamvadt, és a papok a lelkét Mithrasznak ajánlották, a preatorianus gárda, császárra kiáltotta ki Jovianuszt, a keresztény hadvezért, majd a sereg hazafelé vette útját. Jovianusz alig egy évig uralkodhatott, de már korai halála után egyértelművé vált, hogy a praetorianus tisztek Valentinianuszt akarják a birodalom urának. Mióta Niceában Augustussá választották, mindent megtett azért, hogy visszaállítsa a keresztények elsőbbségét a birodalom vezetésében. Tíz éven át Isten segítségével megakadályozta, hogy a barbárok elárasszák a birodalmat. Habár nyíltan még nem tilthatta be a pogányságot, szűkebb körben nem titkolta, hogy ez a távlati célja. Messzire jutott, de most ismét vissza kellett térnie oda, ahol minden kezdődött. Mikor elhagyta Pannóniát, hogy Constantius udvarában szolgáljon, csupán ifjú nobilissimus volt. Most harminc év után tért vissza szülőhelyére, hogy megbüntesse a lázadó kvád szövetségeseket. A széles pusztaságok, lusta folyamok, és a termékeny dombhátak ahol gyerekkorát töltötte most egyetlen, hatalmas temetővé változtak. A kvádok alig hagytak valamit érintetlenül, mikor orvul szövetségeseikre támadtak. A földet holtak szétszórt maradványai borították, az égő falvak kesernyés szagát érezte mindenütt. Kimondhatatlan rossz érzések gyötörték. Hogy sötét képzelgéseinek hálójából kiszabaduljon, gyakran visszaidézte a cybalae-i gyerekkor képeit, mikor egy fehér falú, napfényes villában élt és öccsével, Valenssel lovagoltak a megművelt lankák közt. Emlékezett, milyen szigorú volt az apja, Gratianus, akit csak ritkán láttak, hiszen Róma határait védelmezte, és ő később mindig nagyon elégedett volt magával, ha hozzá hasonlították. Öccsével, mint a legfelsőbb arisztokrácia tagjai, keresztény nevelésben részesültek, de akkoriban sokan akadtak még, akik nem térdeltek le Krisztus előtt. Hogy csak a legfelfuvalkodottabbakat említse, Gnaeius Gabiniusra gondolt. Gabinius filozófus volt, legalábbis annak hirdette magát, életmódja viszont inkább Lucullussal tette hasonlatossá. Oszlopcsarnokos házában, amelyet pheidias-másolatok és egyiptomi obeliszkek díszítettek, gyakran tartott hatalmas lakomákat, ahová meghívta a környék arisztokrata ifjúságát, hogy filozófiáról és művészetről társalogjon velük. A vendégek ellepték a széles, föníciai kárpitokkal borított díványokat, és arra vártak, hogy a gyönyörű görög hetairák és kövér, kifestett szír eunuchok felszolgálják a birodalom legfinomabb étkeit. Valentinianusz is részt vett néhány ilyen összejövetelen és arra is jól emlékezett, hogyan gúnyolta ki Gabinius a Bűnbánókat, akik a téli napforduló alkalmával felvonulásokat rendeztek Cybalae utcáin, és a világ végének közeli eljöttét hirdették. Az Ösztövér, csontvázszerű alakok, mintha a végítélet lidércei lettek volna, ahogy hatalmas fakereszteket hordozva, magukat ostorozva végigvonultak a városon. A legváratlanabb időpontokban jelentek meg a házak ablakaiban, s mikor a polgárok meglátták a fanatikus, koponyaszerű arcokat, riadtan húzták össze a súlyos függönyöket. Aki mégsem futamodott meg, az iszonyatos prédikációkat hallhatott a Jelenések Könyvéből. Polonius Agathón, a Bűnbánók vezetője beszédeket tartott a város pálmákkal és márvány szökőkutakkal ékes fórumán, ahol a fényűzés és a földi gyönyörök hajszolásának hiábavalóságáról szólt. Állítólag az egyiptomi aszkéták küldöttje volt, akik az ősi pogány kripták szörnyalakokkal kifestett falai között meditálnak, és csak sivatagi kóróval és csalánnal táplálkoznak. Sovány volt és görnyedt, szeme prófétai fénnyel izzott, ahogy karomszerű ujjaival megfenyegette az összegyűlteket. Valentinianusz mélységes tiszteletet érzett, habár nem értette teljesen, miről beszél az aszkéta, tudta hogy a város elöljárói nem hiába veszik körbe akkorra figyelemmel. Nevelője, az örökké fontoskodó Sulpicius püspök gyakran figyelmeztette, hogy Polonius, veszélyes hereticus, aki megtagadta a Niceai Zsinat bizonyos végzéseit, és tanai közel állnak egy Markhión nevű eretnekéihez, nem különben a pogány Plótinosz nézeteihez.
„A vég elközelgett, és a földi birodalom napjai megszámláltattak, hiszen Góg és Magóg seregei már a kapuk előtt vannak”. Szólt a rongyokba burkolózott alak, mikor az nobilitas összegyűlt a fórum lépcsőin. Polonius Agathón újra és újra felszólította a polgárokat, hogy tartsanak önvizsgálatot, mert „csak az léphet be Isten országába, aki olyan lesz, mint a gyermek”. Azt mondta, hogy Isten a Valóság és ez a világ csupán egy árnykép, amely a Létezőből árad szüntelen. Valójában minden éppen fordítva van, mint gondoljunk, amiről azt hisszük valós, tehát anyagi, az tulajdonképpen nem reális, míg amit nem látunk, vagyis szellemi természetű, az minden anyaginak a valóságos szubsztanciája. Minden, ami lent van, megfelel annak, ami fent van. Aki ezen a földön szegény, a túlvilágon gazdag lesz, de nem anyagi, hanem szellemi értelemben, hiszen a test olyan, mint egy ruha, amit az Örök Lélek, az egyetlen valóságosan létező esszencia magára vett. Ezzel az Örök Lélekkel kell az egységet megvalósítanunk, hiszen hamarosan minden összeomlik a jelenségek ebben az állandóan változó világában, ahol hiába is keresünk megnyugvást. Gabinius egyszer nyilvános vitában szállt szembe Poloniussal, és azt bizonygatta, hogy a keresztények istene csupán egy ábrándkép, egy képzelődés, amit az emberek a természet látható jelenségeire vetítenek. Testes, indiai selymekkel burkolt alakja mintha éppen ellentéte lett volna az aszkétának, nyugodtan, kimérten beszélt, mint aki tökéletesen biztos az igazában:
„Látta vagy halotta már valaki közületek ezt az Istent? Aki azt mondja, hogy ez az Isten reális, míg ez a világ csupán hallucináció, az olyan mintha a nyúl szarváról beszélne, majd részletesen leírná annak tulajdonságait. A világot folyamatosan látjuk, halljuk és minden érzékszervünkkel tapasztaljuk magunk körül, míg az úgynevezett szellem csak olyan, mint a nyúl szarva. Ki tudja lesz-e egyáltalán valami a földi létezésünk végeztével? Talán tapasztaltatok olyat, hogy valaki visszatért a halálból, és elmondta nektek: ilyen és ilyen a túlvilág? Jobban teszitek, ha Epikuroszt és Démokritoszt követitek, akik jól tudták, hogy ez az anyagi világ itt reális, és lebontható alkotóelemeire, amelyek oszthatatlanok. Csak ezek mozognak, szüntelenül egymásnak ütődnek és formákba állnak össze, amelyeket aztán testeknek és jelenségeknek nevezünk. Nem jobb-e akkor, ha az élvezetek útját követve elfeledkezünk rövid létezésünk gondjairól?”
Sulpicius gyakran mondogatta, hogy hamarosan eljön az idő, amikor az olyanokat, mint Polonius de nem különben a Gabiniusokat is örökre elhallgattatják.
- Nagyuram, indulnunk kell. A püspök már elküldte az egyik szolgáját. Riasztotta fel egy érdes hang töprengéseiből a császárt. Megadóan bólintott, majd a város felé vette az útját. Bíbor köpenye már csaknem feketének tűnt az leszálló homályban. A kapuőrség, és a limesen őrködők vigyázzba vágták magukat, ahogy a Valentinianus belépett háromszoros „Ave Augustus!’ harsant

Mintha egy sötét, penészes kútba vetették volna, amely egyenesen a fény nélküli Tartaroszba nyílik, mintha alvilági árnyak szellem-karjai fojtogatnák. Az áthatolhatatlan, néma sötétséget a nyirkos csontkamrák lehelete ülte meg, lassú, kimért csöpögés hallatszott. A világ annyira lelassult körülötte, hogy szinte nyomon tudta követni, ahogy a cseppkövek vastagodnak. Szédelegve felült és a szemét próbálta erőltetni. Néhány másodperc múlva már ki tudta venni a nyálkás, fekete falak körvonalait. Egy földmélyi kürtőben volt, ahová egy hosszú, függőleges járaton át eshetett be. Először arra gondolt, hogy ez talán a pokol, de hamarosan rájött, hogy a teste nem szenvedett semmilyen változást. Abban a ruhában volt, amire a megbeszélésre érkezett…a lakoma…a megbeszélés a püspökkel. Ekkor hirtelen minden az eszébe villant. Belép a gazdagon díszített palotába ahol egy kövér vénember fogadja, bíbor köpenyben, és súlyos pecsétgyűrűkkel az ujjain. A meglepetéstől először majdnem hangosan felkiáltott. Gnaeius Gabinius. Képtelen volt felfogni, hogyan történhetett meg a tudta nélkül, talán még Constantius nevezte ki. A vén hipokrita ugyan olyan jól játszott, mint amikor Poloniussal mérkőzött meg. Valentinianus feszült volt, és irtózott a püspök résnyi disznószemeinek romlott csillogásától. Germanicus újra és újra bort töltött a császárnak. A püspök tárgyalótermének indiai kárpitjai a fiatalkori lakomákat idézték. Valentinianusz nem akart többet inni, de Germanicus egyre csak töltötte a nehéz bort. A császárt hamarosan álmosság, nehéz, halálszerű kábulat fogta el. Aztán minden elsötétült. Tőrbecsalták. Összeesküvés áldozata lett. Gabinius és Germanicus. A keserűségtől összecsikordultak a fogai. Felüvöltött a dühtől, és öklével a falba ütött. Az ütés tompa visszhangot vetett és a várakozó, éhes árnyak mintha megmoccantak volna körülötte, hogy láthatatlan hálójukkal teljesen megkötözzék. Most itt van, teljesen egyedül, és nem parancsolhatja meg az embereinek, hogy siessenek a segítségére. Csúful becsapták és elárulták.
De hogy lehet az, hogy bezárták ebbe a katakombába, ahelyett, hogy helyben végeztek volna vele? Ez nem volt logikus. Megpróbálta kitapogatni maga előtt a sötétséget, amely feketén pulzáló falként tornyosult. Tétován megindult a dohos járatban, amely úgy tűnt, messzi tárnák névtelen labirintusában vész el. Éppen, hogy fel tudott állni a néma, tömör sziklából faragott katakomba-járatban. Vajon azért rejtették ide, mert a kriptának nincs kijárata? Egy végtelen labirintus, amiből nincs menekvés. És ekkor rájött, hová került. A holtak tárnái. Nem lehetett más. Senki sem tudta kik és milyen céllal hozták létre ezeket a járatokat, amelyek keresztül-kasul szaggatták Pannónia földjét. Az öregek babonás félelemmel vették körül az elhagyott domboldalakon ásító sötét barlangszájakat, úgy tartották, az alvilág bejáratai ezek az iszonyú, fekete üregek, amelyek a legváratlanabb helyeken nyílhattak meg az óvatlan utazók lába alatt, hogy a földmélyi sötétbe húzzák le őket. Senki sem tért vissza, aki egyszer is bemerészkedett a holtak tárnáiba. Rettenetes legendák terjedtek a hullarabló szellemektől, a lamiakról, melyek holdtalan éjeken előkúsznak a kriptarendszerből, hogy az alvók lelkéből lakmározzanak. Néha egy-egy embert magukkal is vittek, és az utazók ilyenkor mindig láttak néhány lerágott csontot vagy félig még hússal borított koponyát, ahogy rettegve és imádkozva elhaladtak a barlangok előtt. A császár keresztet vetett. Soha nem érezte még magát ilyen közel a halálhoz. Az elkeseredés már majdnem ledöntötte a lábáról, de egyre csak kúszott, vánszorgott előre a penészes, sötét alagutakban. A nyirkos, üszkös sebként szétmálló téglafalak mindig új fordulatot vettek, néhol kiszélesedtek, másutt egészen szűk átjáróvá váltak, ahol csak hason csúszva férhetett át. Már nem is érezte, mióta bolyong a holtak birodalmában, a tér és az idő minden tapasztalata értelmét vesztette. Kiálló, beteg gyökerek tépték fel a bőrét, amelyek ki tudja hogyan, átfúrták a repedezett, dohos üregek falát és torz cseppkövekként függtek a sötétben. A felszálló, évszázados por fojtogatta, száraz köhögése tompa visszhangot vetett a lidércnyomásos kriptafalon. Gondolatai Istenhez szálltak. Könyörgött az Úrhoz, hogy szabadítsa ki, hiszen nem érdemli meg, hogy élve eltemessék. Talán bűnös volt, de mindent azért tett, hogy Isten dicsőségét szolgálja. Nem lehet, hogy az Úr megbüntesse azért, amit a bitorlóval művelt. Hiszen ezt sem uralomvágyból tette, hanem azért, hogy Isten dicsőségét helyreállítsa. Hirtelen meghallott valamit. Megdermedt és fülelni kezdett. Csosszanó, súrlódó neszek visszhangoztak, mintha valami súlyos test vonszolná magát lassan, valahol mögötte. A rettenetes, koporsószerű falak most kiszélesedtek, és egy magas mennyezetű folyosóvá terebélyesedtek. A császár végre kis levegőhöz jutott. Néma, tartaroszi homály borított mindent, mint egy komor szemfedél. Éppen csak ki tudta venni a folyosó barlangszerű körvonalait, amelybe csúf nyomokat vájtak az idő rettenetes karmai. Ekkor újra meghallotta, csoszogó nesz jött a folyosó végéről, lassú, céltudatos léptek zaja. Valentinianusz rohanni kezdett többször felbukott, arca már tiszta vér volt. Újabb és újabb fordulók köveztek, nem volt semmilyen irány, amit követhetne. A járat talán valóban a pokolba vezetett. Néha zihálva megállt, és ekkor ismét hallotta a neszeket. Kicsit eltávolodott tőlük, de a lépések egyenletesek és kitartóak voltak, nem lehetett kétséges hogy végül utol fogja érni. Nem tudta elképzelni miféle lény élhet az örökös sötétség honában, milyen iszonyatos démon fogja elroppantani a csigolyáit. Szeme előtt borzalmas, kígyózó torzalakok jelentek meg, szétmálló arcú árnyéktestű fantomok. Hangosan imádkozott, hangja remegett az évezredek óta halott, kísérteties járatok legmélyén. Azt remélte, így talán távoltarthatja a halál sötét vámszedőit. Újra elindult, de már nem volt ereje futni, kisvártatva összeesett az egyik sötét fordulóban. A lépések közeledtek. A császárt lassan kezdte elhagyni minden remény. Érezte, hogy Isten, aki idáig minden lépését oltalmazta, most elfordította tőle az arcát. Nem fogadta el az áldozatot, átkozottá vált, mint Káin. És ekkor meglátta. Arcára a kimondhatatlan borzalom kifejezése fagyott, szemei, mint az iszonyat kútjai tükrözték a közeledő rémalakot. Szürke, rettenetes férfi tűnt fel a katakomba fordulójában. Fennkölt arca fehér volt és kissé megnyúlt, mint a halottaké. Magas volt és kissé görnyedten járt, halott szemei kifejezéstelenül meredtek az ürességbe, de mégis volt bennük valami kimondhatatlan, vádló, őrjítő fájdalom. Szakálla, bő tógája vérrel szennyezett. Mellkasát egy lándzsa ütötte át. Az ő lándzsája! Julianusz!
Ezzel a fegyverrel ölte meg az Antikrisztust, Perzsiában, amikor harcba szálltak azzal a jelentéktelen utóvéddel. Szorosan ott lovagolt mellette, hiszen ő volt a praefectus praetorio a császár személyes testőre. Senki sem látta a gyors mozdulatot, aki mégis, az utána hallgatott róla, vagy elhallgatatták. Julianusz szemei éppen ilyenek voltak mikor lebukott a lováról. Nem azért tette, hogy császár lehessen. Az Antikrisztust akarta megfékezni, aki visszaállított a pogány istenek kultuszait, azért ölte meg, hogy megoltalmazza Rómát! A rémalak lassan, kimérten közeledett. Mozdulataiban nem volt semmi emberi. Valentinianusz szemei tágra meredtek. Krisztus nevét kiáltotta. Julianusz már csak néhány lépésnyire állt tőle. A síri árny lassan kihúzta melléből az iszonyú, véres fegyvert. Ha Isten megsegítené, ha hirtelen kiragadná innen, és lerombolná ezt az egész átkozott labirintust…A bosszúálló szellem lándzsája megállt előtte. Lassan kezdett szertefoszlani. A császár megértette, hogy az alak sohasem volt valódi. A labirintus falai is szürke köddé olvadtak. Összekeveredtek a síri szellemalak foszladozó árnyékával. Ha akarta láthatta, őket, de mikor hunyorított csak elmosódó formákként tapasztalt mindent. Amikor az összeesküvőkre gondolt a kövér püspök és az áruló praetorianus alakja is rögtön megjelent előtte, ahogy brokát köntösükben szövögetik iszonyatos terveiket. Látta a palotát, és saját testét, ahogy a katakomba padlóján fekszik. Tovább siklott és látta a menekülő kvádokat, és a frankok menetoszlopait, ahogy a nyugati erdők sűrű, összefonódó aljnövényzetében közelednek egy erőd falaihoz. Látta a légiókat, ahogy szoros falanxban menetelnek, homoktól sárga pajzsukat és töredezett lándzsáikat maguk előtt tartják. Afrika egy elfelejtett oázisa felé menekülnek, Paulus centurio iszik egy mocskos, teveszőr kulacsból. Aztán ismét önmaga volt és emlékezni kezdett. Az árnyvilágból kiszabadult a fénybe, megnevezhetetlen éteri ragyogássá változott. Emlékezett rá, hogyan teremtette meg a labirintus kőkockáit, hogyan tervezte meg az egymásba csatlakozó járatokat, amelyek céltalanul indulnak el, és értelem nélkül találkoznak ismét, és nem vezetnek sehová. Emlékezett rá, hogy kigondolja a penészes, nyomasztó falakat az ürességbe tartó, céltalan, kijárat nélküli üregeket, az ajtókat, amelyek nem vezetnek sehová, csak a teljes megsemmisülésbe. Emlékezett rá, hogyan zárta be saját magát ide, és aztán hogyan felejtette el, hogy ő építette. Ez a labirintus örökké létezni fog, és ő öröktől fogva teremti, gondolataival formát ad neki. Minden ez a labirintus. És most le fogja bontani. A labirintus eltűnt és ő már a lét határterültén volt. Minden volt egyben és egy mindenben. Ekkor felébredt.

Epilógus

375, Október 20-án, Brigetio városában két férfit tartóztattak le, és ítéltek el összeesküvés vádjával. Az egyikük Pannónia püspöke volt, Gnaeius Gabinius, a másik a praefectus praetorio, Plinius Germanicus. A palota udvarán fejezték le őket. Felháborodott tiltakozásuk ellenére hamar beigazolódott bűnösségük, ugyanis megtalálták a mérget, amit a püspök a vacsoránál felszolgált borba kevert. A császár csak elálmosodott, de semmi komolyabb hatást nem tett rá a mérgezés. Az összeesküvőket meglepetésként érte a letartóztatás. A krónikások különbözőképpen látják Valentinianusz utolsó napjait. Még körülbelül egy hónapot élt az eset után, de abban minden író megegyezik, hogy rendkívül megváltozott. Alig evett és csak nagyon ritkán mutatkozott. Viselkedése rendkívül furcsa volt, azt beszélik teológiai munkákba mélyedt, amelyeket eddig messze elkerült.