Számos nemzedék követte már egymást azóta, hogy az arany nemzetség elrejtőzött, eggyé válva a titokzatos fákkal és az örökké suttogó szelekkel, a látható világ láthatatlan őrzőjévé lett.
Az újabb kor vas-embere sebeket vágott a föld testébe, hogy leigázza és uralkodjék felette, de jó gazdához illően vérrel is megitatta, s így nem sorvadt el egészen. Az ember látása fokról fokra homályosult, nem látta már tisztán önmagát a világ tükrében. Népek emelkedtek fel vérben és vasban, seregek meneteltek a sápadtszürke ég alatt, hogy megalapítsák a sors és a szükség új birodalmait.
Hét király uralkodott akkoriban hét ország fölött. Büszke nagyurak, arcuk az Olümposz felhőkoronás trónusához hasonló, mely gőgösen figyelte a termékeny, hullámzó völgyekben nyüzsgő embertömegeket, és a messzi tenger opálos tükrében fürösztötte szigorú tekintetét. A meghódított népek barna köntösű varázslói, a szent kőkörök őrzői, babonás tisztelettel emlegették az északról jött akháj királyokat.
A sápadt horizonttól a sötétzöld, erdős sziklákig húzódtak az aranyló földek. Csatornák és utak kígyóztak, fehér falú, négyszögletes házak izzottak a nap sárgás aranygömbje alatt, amely mindent látó, isteni szemként függött az égen.
Emberek dolgoztak a délutáni verőfényben, sarlójuk nyomán sorra dőltek le a kalászok. Egyre több kéve gyűlt össze körülöttük, a termés bőségesnek ígérkezett. Hátrébb már ökrösszekerekre dobálták a gabonát, hogy minél hamarabb a király malmaiba jusson.
Bár arcuk még Pelaszg őseik vonásait őrizte, viselkedésüket át meg átszőtte egy magasabb kultúra jelenléte. Arányos alkatukat és harmonikus mozdulataikat figyelve senki sem gondolta volna, hogy kemény munkát végeznek, oly könnyedén hajoltak le újból és újból, mintha könnyű táncot járnának valami ősi, halhatatlan ritmusra, amely szüntelen a vérükben lüktetett. Egyikük, kis időre abbahagyta a munkát, és hosszan a domboldal felé nézett. Furcsán, döbbenten állt ott, mintha egy faunt, vagy magát Pán istent látná.
- Alighanem jelenést látok Glaukón testvérem. Ember vagy isten közeledik ott felénk a domboldalon? Szólt társához a szakállas, aranybarna férfi.
- Én azt mondom ember ez, csak isteni dolgok tudója, azért ragyog így a tekintete. Felelte a társa.
Most már a többiek is a közeledő alakot figyelték, aki úgy ragyogott valami titokzatos fénytől, mintha most szállt volna alá a napból. Ki lehet ez a tündöklő ifjú, honnan jött és hová tarthat könnyű, kitartó lépteivel? Ha herceg, hol vannak szolgái és kísérete, miért vándorol magányosan?
Zölden izzó szeme úgy égett, mintha egyedül ő maradt volna itt az arany nemzetségből, hogy a földet az éggel ismét összekösse. Mintha nem is ember lenne, a bokrok és a füvek meghajtották fejüket lábai előtt. Rubinnal ékes fehér tunikáján csillogtak az arany akantusz-hímzések, hátán vörös utazóköpeny. A nap is elhomályosult egy pillanatra, ahogy mágikus tekintetét az aratókra villantotta. Sokáig álltak még ott megbűvölten a pelaszg földművesek, babonásan néztek a jelenés után. Mintha egész lelkük átlényegült volna ettől az egyetlen pillantástól.
A fellegvár kenyérsütő asszonyai egyre csak serénykedtek tüzes agyag-kemencéik körül. Hatalmas, csatajelenetekkel díszes amforákba gyűlt a dombok vörös, édes leve, és hosszú nyársakon perzselődtek a hízott ökrök és az erdők nemes vadjai. Szükség is volt Démétér áldásaira, mert világra szóló ünnepségre készült Perdikkasz király udvara. Győzelmi lakomát ült a hét ország népe, mert meghódolt a dél nagy szigete, Minósz utóda láncraverve szolgálta most az akhájt, és üszkös romok hirdették a görögök győzelmeit.
Hosszú menetben kígyózott fel a díszes sokaság, hercegek és naplopók, katonák és kereskedők özönlöttek a leghatalmasabb király udvarába, hogy a hódítót ünnepeljék. Mintha valóban a küklopszok építették volna, oly hatalmas volt a palota, a vastag kőfalakról ezer és ezer harcos figyelte, ahogy egyre csak tódul befelé a hét királyság népe. Ámultak a vendégek, ahogy újabb és újabb kapukon vezetett át útjuk, és minden kapu hatalmasabb volt az előbbinél. Csodálatos színekben pompázó, kétembernyi szobrok álltak őrt mindegyiknél.
A falakat egyre különösebb, egyre kápráztatóbb mozaikok díszítették. Olyan színesek és olyan nagyok voltak ezek a képek, hogy megtévesztően élethűnek hatottak, és meglepett kiáltások szálltak fel a vendégek ajkáról, mikor elhaladtak mellettük. Az egyik csarnokban pálmák és olajfák ligete állt, a másikban hidegvízű medence, a krétai háború jeleneteivel díszített a harmadik. A legszebb áldozati bikákat tartották a negyedikben, az ötödikben keleti rabszolganők kellették magukat a vendégeknek, s bronzsisakos núbiai feketék őrizték az utolsó termet. Mindenütt hosszú, terített asztalok várták a tömeget, megrakva mindazzal, amit a tenger és a föld nyújtani tudott a harcosok e büszke nemzetsége számára. Páncélos, pajzsos katonák álltak őrt minden fordulóban, kezükben sohasem hunyt ki a fáklya, amellyel az árnyhomályos sziklatermeket megvilágították.
A belső palota vörös-mintás, fehér falai, óriás csarnokot zártak körbe, itt tolongott a vendégsereg színe-java, az előkelők mind a hét országból. És középen ott ült a király, mint a világbíró Zeusz, az Olümposz szent hegyének ormán. Két oroszlánt láncoltak az ébenfa trónushoz, és lándzsás-kardos núbiai testőrök álltak a félelmetes uralkodó két oldalán, kiket az egyiptomi fáraó küldött ajándékba tisztelete és barátsága jeléül. Perdikkasz hosszú, ébenfekete haja csigákban omlott alá bíbor-ezüst köpenyére, őszbe csavarodó szakálla aranyozott mellvértjét verte. Bár arcát már megkeményítették az évek és a háborúk, még mindig szellemtől ragyogtak vonásai, és a komor, gőgös arcban ott bujkált a költő és a látnok szenvedélye. De milyen isteni szépség ült mellette? Alighanem a király gyermeke lehet, ez a márványarcú leány. Hajának csillogása mintha az éjszakai égbolt csillagfényét őrizné, bőre, mint a lótuszszirom. Bár nagyon fiatalnak látszott, máris csodájára járt a hét királyság népe. Az uralkodói udvarok hölgyei elszégyellték magukat, ha a csak gyermekre néztek, és követség követséget követett Perdikkasz udvarában, csak azért, hogy az idegen hercegek egy pillantást vethessenek az isteni Szelenére. A hölgy azonban amilyen szép volt olyan hideg. Mintha valóban gőgös márványszobor lenne, aki örökké saját tükörképét csodálja csak mások szemében. Udvarhölgyei és társalkodónői kísérték mindenhová, örökké szemmel tartva kire, hogyan pillant a hercegnő. Nem kellett azonban sohasem jelenteniük a királynak, mert Szelené egyetlen férfira sem nézett még kedvesen.
Az ifjú hercegek azonban most is felé tekintgettek. Itt voltak mind, Türniszből és Milétoszból, Püloszból és Lariszából, de a lány minden alkalommal elfordította hideg tekintetét, nem érintheti őt más, csak akit apja kijelölt számára, azonban nem volt olyan halandó, aki Perdikkasz elismerését kivívhatta volna. Reggel óta folyt már a mulatság, és egyre csak teltek a kupák, a vendégek közül már sokan nyugovóra tértek, de a rabszolgák egyre csak hozták-vitték a hét birodalom legfinomabb étkeit, és mézédes bort töltöttek az üres amforákba. A király lelke is elnehezült már a sok italtól, de színleg semmi nem látszott rajta. Egyszer csak szót kért az uralkodó, és a hatalmas terem egyik pillanatról a másikra halálos csöndbe burkolózott.
- Ki tudja hát hercegek, a legszebben dicsőíteni nagy tetteimet? Ki a legügyesebb köztetek, ki tud a legistenibb szózattal hódolni előttem? Az kapja meg leányom kezét!
Zavart suttogás futott végig a hercegek között. Meg kell hát alázkodniuk Perdikkasz előtt, hogy Szelenét elnyerjék? A lány arca elborult, de nem mert szólni, riadtan fürkészte a hat ifjút, vajon melyikük jegyese lesz holnapra?
Előlépett hát Laertiosz, Türnisz hercege. Akkoriban még minden királyi sarj értett az énekmondáshoz, és mivel az akhájok hangszerrel kísérték a verset, Laertiosz is kitharát hozatott, hogy dicsőítő éneket mondhasson a királynak. Halkan pengette a lantot a herceg, és ajkáról csodálatos szavak szakadtak fel, hiszen költemények százaira tanították őt a múzsák. Elismerő moraj futott át a tömegen mikor a dalt befejezte, majd Eumenész, Pülosz hercege következett. Egész este próbáltak a hercegek túltenni egymáson, és egyre magasztosabb strófákban zengték Perdikkasz király dicséretét. Már az éjközép is elközelgett, mikor az utolsó is befejezte a dalt. Hirtelen valaki szót kért a tömegből, és az előkelő urak döbbenten, csodálkozva álltak félre egy sosem látott idegen útjából. Arany akantuszlevelekkel varrott fehér tunikájára vörös köpeny borult, melyet egy hatalmas ékkő fogott össze a vállán. Magas volt és ünnepélyes, de olyan ifjú még, hogy valóságos képtelenségként hatott az a megfontolt méltóság, amely minden mozdulatából áradt. Olyan tündöklő volt, hogy a teremben csak Szelené versenyezhetett vele. Mintha nem is lett volna egészen ember, a vendégek megbabonázva tekintgettek rá. Különös változás ment végbe a királylány arcán. Ahogy a titokzatos ifjú megjelent, jéghideg tekintete felengedett, és gyermeki rajongással telt meg. Az újonnan érkezett is tudott a változásról, mozdulatlan, zöld szemei most a leányra villantak, és pillantásával örökre megsebezték.
- Mely birodalom küldötte vagy te, ismeretlen idegen? Kérdezte a meglepett király.
- Az én hazám az északi tartomány, Zamorakh, mely az égig nyúló Oukranos mögött rejtőzik. Birodalmunk gazdag és hatalmas, de sohasem járunk a világ más tájain, s talán egyikőtök sem halott még rólunk a hét királyságban. Én Thalarion herceg vagyok, és csak azért keltem útra, mert népem egyik hatalmas varázslója az idő és a létezés tükreibe pillantva felidézte előttem a szépséges Szelené arcát, s én nem láttam még ehhez fogható szépséget, pedig régebb óta élek már, mintsem el tudnátok képzelni.
- Halljuk hát akkor, hogyan hódolsz előttem, te északi ország hercege!
Ahogy Thalarion megérintette a lant húrjait különös hangörvény kelt a teremben, és a vendégek hamarosan úgy érezték, az ifjú dalnok lehozta az isteneket az Olümposzról, és úgy parancsol nekik, mintha maga Zeusz lenne. Olyan zene támadt a hatalmas palota minden csarnokában, hogy az alvók is mind odagyűltek, ahol a herceg pengette hangszerét. Szemük előtt megfoghatatlan, misztikus jelenések tűntek fel és mindannyian saját lelkükbe tekintettek. Mind, aki csak hallotta a zenét, felemelkedtek az isteni világokba, és órákig tartó pillanatokra a fény és öröklét birodalmába került. Az ifjú hangja olyan volt, mint az északi szél zúgása, és Perdikkasz lenyűgözve ült az ébenfa trónuson, szeme előtt újra lejátszódtak a csaták és győzelmek, kis híja volt, hogy a kardját nem emelte fel. A testőrök elejtették lándzsáikat és az oroszlánok reszketve bújtak a trónus mögé. Nem is érzékelte senki, mióta játszik Thalarion, az idő gondolata már régen értelmét vesztette számukra. De hol van Szelené? Üres volt a kisebb trónus, és a lány ott állt az északi herceggel szemben, ajkát csókra nyújtván az ifjúnak!
Thalarion ekkor abbahagyta a lantjátékot, és a vendégek felocsúdtak. Perdikkasz elképedve állt fel trónusáról, látszott hogy szólni akar, de képtelen rá. Az akháj hercegek megszégyenülten meredtek boroskupáikba az odasereglett nép és az udvari előkelők azonban üdvrivalgásban törtek ki, és szinte vállukra emelték az ismeretlen jövevényt. Világos volt, hogy Thalarion isteni erőknek parancsol, vagy maga is isten, mert egyszerű földi halandó képtelen lett volna ilyen hangokat megszólaltatni. Egész éjjel tartott még a mulatság, de most már mindenki az ismeretlen herceget ünnepelte, senki sem térhetett ki a hipnotikus tekintet és a nem evilági énekszó elől. Szelené úgy érezte nem önmaga többé. Mintha mennyei tűzben égne, úgy semmisült meg a herceg ölelésében, de nem bánta, mert isteni lélek ragadta el.
De eljött a másnap, s mikor elmúlt a részeg kábulat, sajnálta már Perdikkasz, hogy olyan könnyelmű ígéretet tett. Honnan tudhatta valójában ki ez az ifjú, birodalma messze van, nem is létezik talán, sohasem hallották még görögföldön a hírét. Miféle jó származna abból, ha ilyen messzi földre adná a lányát száműzetésbe? Talán egyszerű csaló ez az ember, gonosz varázsló, aki talmi mágikus képességekkel bűvölte el őt és vendégeit. Ígérete kötötte, de ki merte volna szemére hányni, ha megszegi azt? Ő volt a leghatalmasabb a hét király közül, senkinek sem tartozott felelősséggel. Megparancsolta hát a szolgáinak, hogy kísérjék ki palotájából az ismeretlen idegent, lányának pedig, hogy felejtse el az északi herceget. Thalarion egyetlen szó nélkül távozott, csak mágikus, zöldtükrű szemét villantotta búcsúzóul a királyra.
Hosszú évek múltak már el, és Perdikkasz úgy vélte hatalmas szövetségest szerezhet magának, ha a hettiták királyának adja lánya kezét. Szelené még mindig ifjú volt, még mindig gyönyörű, de szíve már olyan gőgös és olyan rideg, hogy senki sem közelíthette meg anélkül, hogy meg ne érezzen dermesztő hidegségét. Naphosszat fésülte magát a büszke palota legmagasabb tornyában ülve, és saját szépségében gyönyörködött. Már csak ritkán gondolt a zöldszemű északi hercegre, aki talán csak álomkép volt, egy régi, misztikus fátylakkal átszőtt éjszakán.
Másodszor gyűlt össze a hét királyság népe Mükéné fellegvárában. Éjt nappallá téve folyt a mulatság, íme férjhez adja végül szépséges lányát a legnagyobb akháj király. Fellobogózták az egész palotát, krétai rabnők százai szórakoztatták a hettita követséget. Méltóságteljesen lépdelt fel a palota lépcsőin a jegyespár, hogy Zeusz dísztógás papjai megpecsételjék házasságukat az isten áldásával. Fiatal király volt a hettiták ura, alig lépett férfikorba, de nincs nála hatalmasabb egész Ázsiában.
Ott voltak mind az akháj papok és a papnők, és az előkelők mind a hét királyságból. Lobogtak, suhogtak a nehéz, bíbor és fekete selymek, dicsőítő himnuszok szálltak az istenekhez.
De valami bénult, sötét hangulat telepedett a gyülekezetre, furcsa reszketés futott végig a násznépen. Lent a völgyben hideg permet hullt alá a gyászos, kopár egekből, és sötét, ólmos fellegek takarták a napot. A nyöszörgő, nyugtalan szél átfújt a palotán, és hidegsége bekúszott az emberek csontjaiba. Az étel mintha megpenészedett volna, a bor keserűvé és dohossá vált az előkelők szájában. A nemes urak riadtan tekintgettek egymásra. Miért dermedt meg oly hirtelen Zeusz főpapja, miért suttognak ajkai olyan, reszketeg néma fohászokat? Fekete, nehéz levegő áradt a terembe, és a gyertyák egymás után aludtak ki, még végül tökéletes sötét nem lett, mint egy ódon, földalatti kriptában.
- Katonákat azonnal! Parancsolt a király. Gyújtsák meg a fáklyákat, oszlassák el a sötétséget! De mi ez a rettenetes zaj? Honnan támadt ez a gyászzene, amely megdermesztette a szolgák és a nemesek szívét? Olyan komor, olyan félelmetes, mintha a holtak csontjai zörögnének a lanthúrok rezgése helyett, és haldoklók nyögése adná hozzá ütemét. Ki játszik ilyen iszonytató dallamokat, mikor vigadni kellene? Ijedt moraj futott végig a termen, különös, riasztó suttogás szállt a sötétbe borult oltárok felett. Halotti árnyak kezdtek lassú, rémületes táncba az asztalok körül, nehéz, bénító köd szállt, mint az alvilág lehelete. Démoni suttogás támadt, ahogy a sötét selymek lobogni kezdtek az éji szélben. Egyszerre kétségbeesett jajveszékelést hallatszott, és valami olyan disszonáns, tartaroszi akkord zendült, mintha egy bronz lélekharang kondult volna meg a pokolban. Perdikkasz maga gyújtott fáklyát és a sápadt fényben ott feküdt Szelené dermedten, saját vérébe fagyva. A hettita herceg tébolyultan meredt a holttestre, remegő száján zavaros hab futott ki. Sorra gyúltak ki most maguktól a fények, és jéghideg iszonyat telepedett a násznépre. Sápadt, rettegő arcok tekintettek egymásra, Perdikkasz eszelősen, hörögve hanyatlott a földre, ahogy az árny ismét megpendítette a lant húrjait. Egy halotti lepellel takart árnyék állt az ajtóban és csontujjai félelmetes hangokat pengettek egy elátkozott hangszeren. A dermedtség egyszerre megtört, és ahányan csak a teremben voltak, mind menekülni kezdtek. A hercegek, nemesek, rabszolgák és papok egymást félrelökve rohantak ki a terem hét kapuján, üldözte őket valami tébolyult, láthatatlan démonsereg. És a zene egyre csak hangosodott, lassan már elviselhetetlenné vált, felhatolt egészen a halott, sivár űrig és a holtak mind megmozdultak sírkamráikban. Az istenek is rémülten fordították el tekintetüket. Kiáltozva, eszüket vesztve futottak ki a vendégek szabad ég alá, és mögöttük lángolt már a fellegvár, és egyre csak repedeztek a vastag kőfalak. Félelmetesen őrjöngött a tűzvész, és az alak csak állt ott a lángok között, és miközben játszott, hideg szeme olyan zölden izzott, mint egy hullákkal teli mocsár fertőzött vize.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
