Ezt a kódexet itt, egy fémpántokkal szorosan lezárt ládában találták meg, a csata után, Penda király sátrában. Senki sem tudja, hogy a szerzőjük vajon életben maradt-e, vagy ő is elesett, azzal a harminc főemberrel együtt, akik a király szövetségesei voltak, és akiket urunk, a győztes Oswiu a szokásnak megfelelően felnégyeltetett. Ezt a pergament én, Oswine, Lindisfarne apátja, ezennel a kolostor védelmébe veszem, lepecsételem, majd mindörökre visszahelyezem ebbe a ládába itt. Pihenjen itt örökre, vagy egészen az Utolsó Ítélet napjáig. Egy mester egyszer azt mondta: „Egyetlen fegyver sem olyan veszélyes, mint az emlékezni tudás művészete.”
- I -
A valódi nevem Maelgwyn ap Peredur ap Eliffer, de a barbárok csak Maelwe-nek szólítanak, és ami azt illeti, ez még tetszik is nekem, mert némelyekben félelmet, és talán tiszteletet is ébreszt. Az ő nyelvükön ezzel a szóval a mérges növényeket szokták jelölni, az olyanokat, mint a gyilkos galóca vagy a Conium, de átvitt értelemben gonosz öregembert, varázslót is jelenthet, olyasvalakit, akinek hatalma van az ártó démonok és a holtak szellemei felett. Azt is terjesztik rólam, hogy száztíz éves vagyok és a világ összes nyelvén beszélek, éspedig nem más, mint maga a Sátán oktatott, és attól függően váltogatom őket, hogy éppen melyik ördög vagy melyik démon látogat meg magányos kunyhómban. Ami azt illeti, már régen eljutottam odáig hogy örömömet leljem az angelek ostoba babonáiban - hogyan is lehetne ezeknek az együgyű lényeknek köze az angyalokhoz, ahogyan azt Hilduin apát véli? - néha pedig, amikor egy-egy szutykos gyerek errefelé vetődik, még jól rá is ijesztek, mormolok valami olyasmit, lehetőleg britonul, hogy ne értse, ami úgy tűnhet, mintha varázsige lenne, vagy csak egyszerűen megrázom felé azt a sárkányfejjel faragott furkósbotot, amelyre akkor támaszkodom, amikor kénytelen vagyok felmenni az erődbe, hogy beszéljek a királlyal, Penda őfelségével. Ő jobban szeretné, ha mindig a közelében lennék, talán azért mert arra emlékeztetem, hogy van, aki még nála is vénebb, vagy talán azért, mert én vagyok az egyetlen, aki élve maradt azokból az időkből. De vannak itt mások is, olyanok, akik azt hiszik, hogy druida vagyok, vagy legalábbis olyan öreg, hogy még a mágiában való jártasságomat, a képességemet hogy bele tudok pillantani a múltba és a jövőbe (amely persze meg sem közelíti az igazi varázslókét) egy druidától tanultam. Ha a számításaim nem csalnak, éppen ötvenkilenc tél telt el a születésem óta. Néhány évet persze tévedhetek, de manapság kevesen tudják pontosan az efféle dátumokat. Ami a valóságot illeti, a britonon, az angelen és a pikten kívül csak latinul beszélek, a szászokat nagy nehezen értem meg, (különösen ha nyugatiak), a görögöt pedig csupán olvasom. A gaellel is nehézségim vannak.
Ha még nem említettem volna, én lennék az utolsó élő Coelida, Coel Hen királynak a leszármazottja. Így Ebrauc, Dunotig és Deywr királyságainak örököse. És miután Rheged, Pengwern és Elmet örökösei is mind halottak, a trónigényemet ezekre a területekre is bejelenthetném – persze ha léteznének még ezek a királyságok, és nem foglalta volna el őket Aetelfrith, a szász. Lehettem volna király – igaz talán csak néhány hónapig, – aztán zsoldos lettem, zarándok és bárd, (habár a bárdok rendje sohasem fogadott be), és talán igaz is, hogy a krónikám meg sem közelíti a nagy Taleisinét. Azt is mondják, én vagyok a Régi Észak, a Hen Ogledd kulcsa.
Penda talán még mindig arra emlékezik, ennyi év után is, hogy én lehetek az ütőkártya a kezében Oswiuval szemben, ha egyszer megújítják a régi szövetséget Gwyneddel. Elmondtam már neki ezerszer, hogy már nem azok az idők járnak. De ő hajthatatlan. Csak ülünk ilyenkor a néma, sötét, fekete csöndben, a nagy csarnokban, ahol csak néha hallatszik egy-egy óvatlan szolgáló keltette zaj, ha ügyetlenül nyúl a lakomák utáni tányérokhoz, vagy ha valamelyik nagy, csapzott szelindek itt keres búvóhelyet a szüntelenül zuhogó eső elől. Samhain van, a holtak éjjele, és a szurokfáklyák sejtelmes fénnyel világítják meg a legyőzött ellenség festett pajzsait, amik trófeaként díszítik Penda nagy csarnokát. Itt ülünk egymással szemben és miközben beszélünk, egymás ráncainak mélységét fürkésszük. Két öregember, két király, olyan egymás számára, mint két kiismerhetetlen labirintus, de mégis oly ismerős, mint a sírok törött keresztjei, amelyek az ősi templom kertjét szegélyezik. Az egyik király mindent megnyert, a másik pedig mindent elvesztett. Mi vagyunk az idők jeleinek utolsó tanúi, az emberek, akik hittek bennünk, szerettek minket, vagy akik számításból a híveinké szegődtek, de azok is, akik gyűlöltek vagy éppen meg akartak ölni, már mind halottak. Hol van már Peredur, Urien, Owain, vagy a bronzhárfájú Aneirin? Hol van az édes Gladwys, a hűséges Caradoc, Geraint püspök, vagy az aljas és álnok Morcant? Mind régen a föld alatt, és a csontjaikon a férgek lakomáznak. De mi még mindig itt vagyunk, talán azért, mert mi szolgáltunk rá mindnyájuknál inkább a halálra. A keresztények azt mondják, hogy a Gondviselés útjai kifürkészhetetlenek, és talán éppen azok, akiknek a földön megadatott a hosszú élet és a gazdagság forrása, ők nem fognak bebocsátást nyerni a Mennyek Országába.
Penda helyzete persze egyszerű, mert nem keresztény. Őt a halála után isteni atyja, Woden fogadja majd a kebelére és ott fog lakomázni Hengisttel és Horsával a harcosok Walhallájában. Az ő bűnei nem bűnök, hanem erények. De nem is merek semmit sem jósolni, mert valójában mi emberek, olyan tudatlanok vagyunk túlvilági dolgok terén, mint egy kisgyerek a stratégia vagy a filozófia tudományában és teljesen az istenek szeszélyeire vagyunk bízva. Mindannyian árnyak, remények és félelmek között élünk s a világunk oly ijesztő, olyan bizonytalan és sötét helynek tűnik számomra, hogy néha úgy érzem igazuk volt a a sivatagi remetéknek, hogy a romlásnak és a bűnnek ezt a förtelmes fészkét ráhagyták a tudatlanokra.
Nem kellene már életben lennünk, de nem kellene azoknak a tölgyeknek sem, amelyek még látták Caesart bevonulni Britanniába, és a gyökérzetük olyan szentségtelen földből sarjad, amit nem az eső, hanem az emberáldozatok és a csaták vére öntözött. De Penda makacs, mint ezek a gonosz és szentségtelen tölgyek itt, úgy kapaszkodik az életbe, mint ezeknek a fáknak a göcsörtös gyökérzete. Temetőkben, régi csaták mezején és rossz szagú mocsarakban nőnek az ilyen fák, a gyökereik pedig talán lenyúlnak egészen az Annwyn-ig, ahogy az őseink az alvilágot nevezték. Ez a makacssága, ez a gonoszsága volt az, ami Pendát a bretwaldai a trónra emelte, de Isten a tudója ez lesz a veszte is. A modora végképp elviselhetetlen lett, mióta a bal kezét elvesztette az Oswalddal vívott háborúban. A szolgálattevők ijedten térnek ki az útjából, amikor a mogorva nagyúr magányos és komor sétára indul az örökké ködös folyóparton. Északot fürkészi, a távolban kéklő hegyek fenséges vonulatát, és a messze fénylő őrtüzeteket Northumbria határán. Penda arca olyan rettenetesen összetört, hogy most csupa heg és forradás, a bal szemére megvakult és csak egy valami fehéres hályog maradt a helyén, amelyet sötét szövettel takar el. Az orra is teljesen elferdült, amikor a fejét az a rettenetes csapás érte Caer Sws-nál. De a haja az enyémmel ellentétben még mindig dúsan omlik le bikaszerű vállaira, habár alig találni már benne olyan szálat, ami nem őszült meg. De még mindig bretwaldának hívják, vagyis Britannia legfőbb urának, olyan néven illetik, amit a szászok tőlünk oroztak el, éppúgy ahogy a földjeinket is. Amikor Penda törvényt ül, az arca elé tartják Hengist sisakját, azt a sisakot, amely állítólag a nagy szász vezér halotti maszkként viselt, amikor elhamvasztották a máglyán, - s ez teljesen elfedi az angelek leghatalmasabb és legméltóságosabb királyának ocsmány ábrázatát. Ácsoltak neki egy ügyetlen alkalmatosságot is, amelyet a törvénynapokon könyökből levágott bal keze helyére illeszthet. Ilyenkor mereven ül a magas trónszéken, mint a régi isteneink szobrai és olyan, mint maga Beli Mawr a hadisten, és talán tényleg van is valami benne ennek az istennek a karakteréből. Azok a harcosok, akik egyébként játszi könnyedséggel roppantanának össze egy emberfejet, mintha csak felnyitnának egy érett gyümölcsöt, reszketnek a királyuk jelenlétében. Sokan valóban nem tartják embernek. Még maga Peada herceg is, Penda fia és a trón örököse is rettegve kushad a földre, amikor a bretwalda parancsol.
Holnap a Samhain ünnepét ülik, - a halottak feljönnek az alvilágból és meglátogatják az élőket, átszakad a két világ közötti vékony gát és a lakóik elvegyülnek egymással. Én már régóta hallom az árnyakat, itt suttognak a közelemben, hívnak is maguk közé, - hiszen a halált már én is évek óta itt hordozom a csontjaimban, - de talán az isteni akarat itt tart még ezen a földön, büntetésként, talán csalóka jutalom vagy kényszer gyanánt. Akárhogy is legyen, ma, amikor a krónikámat írom, megkérem majd a halottakat, hogy üljenek le ide az asztalomhoz és tárják fel előttem a múltat, az elmúlt dolgok, az elhalt lények emlékét idézem - és bízom benne, hogy nem fognak elutasítani, hiszen ők mindig bölcsebbek az élőknél. Odakint esteledik már, és lomha árnyak mozdulnak a temető hideg kertjében, ahogy a lombjukat vesztő fák néma, groteszk, alaktalan rémekként borzonganak a hideg eső permetében és a pengeként vágó északi szélben. Ahogy a lúdtoll végét mártogatom a sötét tintában egy nagy fekete macska, amely nemrégiben szegődött mellém a temető kertjéből lábamhoz dörgölőzik és a mancsait a combomra fekteti.
- II -
Caer Ebraucra csak úgy emlékszem, mint azokra a néha egészen homályos, és talán túlságosan is édes álmokra szokás, amelyekre ébredés után kísértik az elménket, mint egy régen halott kedves emléke, akit már oly régen eltemettek, hogy a szépségét, és a szenvedélyt, amelyet egykor iránta éreztünk megsokszorozza az idő és a világok között nyíló mélységes szakadék, amelyen egyedül talán az álom birodalmában lehetséges hidat építeni. Nem tértem vissza oda soha többé, de egyszer, nem is olyan régen, álmomban láttam város falait sötétleni a távolban, de akkor úgy közeledtem hozzá mint egy úr szépséges rabszolgája felé, aki erővel akkor is elveszi a jussát ha a ellenállásba ütközik, nem úgy mint egy régen látott szerelmes jegyese, hanem mint hóhér és fosztogató gyilkos. Talán ezért is lehetséges, hogy sohasem léphettem be újra azokon a kapukon és örökké száműzött lettem, és öregségemre csak itt, a halálos ellenség fészkében érzem biztonságban magam.
A levegő friss volt, és gyakran sós ízű, mert a szél sötét, esővel terhes felhőket hozott az északi-tenger felől. Ahogyan visszagondolok, néha még hallani vélem a tengeri madarak szüntelen rikoltozását is, amelyek minduntalan a fórumot díszítő szobrokra és a magas házak ereszére telepedtek. Tetrarchák szobra talán még mindig ott magasodik a fórum közepén, ha csak a barbárok el nem hordták azt is épületkőnek. Bár az is igaz, hogy a szászok babonás félelemmel viseltetnek minden iránt, ami Rómából maradt, - talán azért mert azt hiszik óriások építtették őket, ahogy egyszer egy szász pap mondta nekem, - és velünk, britonokkal ellentétben, ha tehetik, a római épületeket nem is lakják, hanem hagyják őket inkább romlásnak indulni, vagy elhordják a köveket a hosszú-házak és az erődítményeik falába. Talán ha még egyszer Caer Ebrauc falai között járnék, elszörnyednék azon a pusztításon, amelyet a szászok vittek végbe a káprázatos városon, és biztos vagyok benne, hogy nem állnak már a fórumot környékező nagy paloták, a patrícius-házak, és lejjebb a folyóparton emelkedő nagy, belső udvaros kereskedővillák. A romjaikon a barbárok kör vagy téglalap alakú, füstös, földből, vályogból és fából ácsolt falú, szalmatetejű kunyhóikat húzták fel, amelyekbe belépéskor az embernek meg kell görnyesztenie a hátát, és amelyeknek a füstjére most is ráláthatok, ha kisétálok itt a folyóparton és elnézek kicsit az öreg, vaskos és szürke templomtorony irányába. Persze az is lehet, hogy már a mi időnkben sem volt a város egészen olyan, mint fénykorában, és csak a mindig túlzó emlékek keltik bennem azt az elfogultságot, mintha Caer Ebrauc valamiféle földi paradicsom, valamiféle új Róma lett volna. Ha kicsit megerőltetem az elmémet arra is emlékszem, hogy a Traianus-kori villák több mint fele üresen állt, (vagy a koldusok telepedtek meg bennük, akiket apám páncélos-pajzsos katonái ritkán háborgattak) a kikötőben a tizenkét dokkból hármat használtak, és a régi római házakat, amelyeket apám munkásai újraépítettek nem kővel, hanem gerendával és vályoggal toldozták meg, éppen úgy, mint a barbárok. Senki sem ismerte már Britanniában azt a technikát, amellyel a rómaiak az utakat, az amfiteátrumokat és a több emelet magas épületeiket emelték, mi is csak annak a tudásnak a maradványaiból építkeztünk, amelyet ők, a hódítóink, a tanítómestereink, az uraink és szövetségeseink, elhoztak erre a szigetre. Mi britonok, akik az örököseiknek hisszük magunkat próbáljuk is fenntartani a látszatot, mintha a világ már nem ért volna véget, mintha a barbárok nem nyomulnának közelebb napról-napra a nyugati tenger határához, mintha a világunk nem kerülne minden nappal közelebb a teljes megsemmisüléshez.
Amikor apám Coel Hen sárkánnyal és sasokkal faragott trónusán ült, és fogadta a követeket mindig tógát viselt, és így láttam akkor is, amikor a Consilium Civitatae ülésein elnökölt. A három ágú korona is Coel Hené volt, amelybe a bárdok szerint Britannia tizenkét kincséből is belekovácsoltak egy-egy darabot, három részét Britannia három legszentebb folyójának mélyéről hozták fel a vízi nimfák. (Az arányairól azt is híresztelik, hogy Britannia három örökkévaló és legszentebb harmóniáját tükrözi, habár ennek mikéntje megfejthetetlen a közönséges ember számára). A koronát, amely minden bizonnyal most valamelyik szász király fejét díszíti - hacsak nem olvasztották be ezt is a barbárok, - soha nem láttam apám fején, s az egyetlen rangjelzés amelyet valaha úgy tűnt ékesítette, egy akantuszleveleket formázó pánt volt, de ezt is csak akkor viselte, ha valamelyik szomszédos királyság előkelőivel tárgyalt.
Egészen tizenöt éves koromig nem is láttam szászt Ebraucban, csak akkor, ha valamelyik törzsfő követségbe érkezett, egyezkedni akart vagy szövetségre lépett velünk más királyságok, vagy éppen a saját fajtája ellen. Voltaképpen az ellenségeink nem mondták magukat kizárólagosan szásznak, három törzsbe tartoztak, az angel, a szász illetve a jüt nemzetségbe, külön hagyományokkal és némileg eltérő nyelvvel. Mi azonban szásznak neveztük mindnyájukat, mert a többségünk képtelen volt különbséget tenni a törzseik között, ők pedig wealas -nak, vagyis idegennek hívtak minket britonokat, itt a saját földünkön, a mi szigetünkön, ahová valójában ők érkeztek, mint idegenek és betolakodók. De ezek a szászok mindig szigorúan letették a fegyvereiket a város kapui előtt és apám állig felfegyverzett emberei kísérték őket a nagy palotáig, ahol az intézők fogadták őket. Ami különösen feltűnt nekem akkoriban, a csendességük volt. Ruháik durva bőrből, birka kifordított gyapjából készültek, némelyik pedig farkas vagy medve prémjét is hordta, hosszú, gyakran derékig növesztett hajukat általában gyantázták. Egyébiránt testi jegyeiket tekintve nem nagyon különböztek tőlünk, habár a szemük gyakrabban volt kékes, a hajuk pedig világosbarna vagy szőke, de sohasem vörös vagy fekete, nekünk. A beszédük viszont határozottan idegenül hangzott, félelmet is keltett bennem, mert durva volt, erőszakos és faragatlan, szinte kutyaugatásnak hangzott az elegáns latinhoz és a kifinomult britonhoz viszonyítva. Akkor annyit tudtam róluk, hogy a szászok engedelmeskednek apámnak, „úrnak” és „királynak” szólítják, és arra használjuk őket, hogy megvédjenek bennünket az északi szomszédainktól, a piktektől és a gaelektől, de más britonoktól is, ha éppen kedvük támad háborút indítani a gazdag Ebrauc megszerzéséért. Gyakran hoztak nekünk ajándékot, állatbőröket, borostyánt, amelyet állítólag a keleti tenger másik partján fekvő hazájukból szállítottak, és sajtot, húst, tejet, gabonát és efféléket. De ezek az ajándékok mindig kisebb jelentőségűek voltak azokhoz az ajándékokhoz képest, amivel a háború kitörése előtt mi láttuk el őket: arannyal, római solidusokkal, pajzsokkal és lándzsákkal, hatalmas vázákkal, amelynek némelyike sast vagy oroszlánt mintázott, arany és ezüst tányérokkal, drágakövekkel hímzett miseruhákkal. Akkoriban még nem értettem, hogy mi volt mindez: adó, amelyen apám a békét vásárolta meg tőlük. Hiába volt Ebraucnak öt hatalmas bástyája és egy olyan hadserege, amelyet egyenesen Rómától örökölt a szászok folyamatosan áramlottak a Keleti Partra, amelyet először Szász Partnak majd Loegyr-nek neveztünk. Kísérteties legendák jártak a déli városokról, amelyek háromszor akkorák voltak, mint az északi Ebrauc, hogy a szászok a palotákat rágyújtották a nemesekre, hogy a parasztokat a saját munkaeszközeiken húzták karóba. A déli határról érkezett utazók arról suttogtak, hogy a barbárok hatalmas gödröket ástak ahová beterelték a gyerekeket és az öregeket, majd földdel egészen addig töltötték a gödröket, míg a szerencsétlenek meg nem fulladtak. Senki sem tudta, hogy mi volt igaz ezekből a legendákból és mi nem, de azt mindenki sejtette, hogy egyetlen északi britonnak sem ajánlatos túlmerészkednie Elmet királyságának déli határán, mert nem biztos, hogy valaha is élve visszatérhet Loegyr-ből. Csak találgatni tudtuk, mi is lett pontosan azoknak a sorsa, akik az elveszett területeken maradtak, és akik elfogadták a szász uralmat, az pedig igencsak különösnek tetszett, hogy nem hallottunk felőlük semmit. De akkoriban minderről nem sokat tudtam még.
Azon ritka alkalmaktól eltekintve, amelyet apánkkal töltöttünk állandó társunk Caradoc volt, a palota első rabszolgája, az eunuch, akinek nagyrészt a görög és a latin szerzőkben való jártasságomat köszönhetem Apám határtalanul megbízott Caradocban, az eunuch nemcsak a rabszolgája volt, de a bizalmasa is, aki a palota prefektusának tisztségét viselte. Penda, aki maga nem is tud olvasni, mindig megrökönyödve nézi, hogy min is dolgozok én itt, amikor írok vagy másolok, meg sem mer szólalni, meg van győződve róla, hogy a betűim mágikus rúnák. Néha megkér arra, hogy olvassak fel neki valamit. Ami a leginkább lenyűgözi az, hogy a Rómaiak milyen hatalmas területeken uralkodtak, és hogyan voltak képesek ekkora hadsereget mozgatni. Ilyenkor úgy csodálkozik, és úgy hümmög a félelmetes, öreg, barbár Penda, mint valami kisgyerek, aki most lát először meztelen női testet. De, mindezt csak zárójelben jegyeztem meg, mert nagyon elkalandozom történetem folyásától.
Idestova negyven esztendő telhetett el azóta, hogy örökre elhagytam Caer Ebraucot – amikor beszálltam abba a tömör kerekű nagy szekérbe. A nehézkes járműveket négy hatalmas, robosztus ökör vontatta, s színültig voltak rakodva ládákkal és zsákokkal, amforákkal és szőnyegekkel a palotából, díszes miseingekkel és serlegekkel a bazilikából. Mindaz itt volt, amiről palota a kétségbeesett lakói úgy gondolták elmenekíthető a halálra ítélt városból, hogy egyszer talán újra felépíthessék Ebraucot, valahol fent, a komor hegyek magányában, ahol az erdőket még sebezték fel barbárok fejszéi. A mi szekerünk valahol a menekülők hosszú, fekete oszlopának közepén táján zötykölődött, a felettünk gyülekező komor fellegek a tomboló vihar ígéretét hordozták, s és körülöttünk fehér köpenyes, láncinges lovasok vágtattak római sisakban, pajzsukon a keresztezett „P”-vel, vagyis a Labarummal, Krisztus nevének kezdőbetűivel. A többiek elmentek apámmal a csatatérre, az Umber és a Lugg folyók találkozásánál mélyedő völgyébe, hogy szembeszálljanak Berniciai Theodric királlyal, és megvédelmezzék Coel Hen királyságát. Sem apám, sem a bátyám, sem pedig a katonáik nem tértek vissza soha többé. Emlékszem, hogy ott zötykölődött velünk maga Geraint püspök is, aki, mintha érezte volna a királyság vesztét, kezeit az egész út során imára kulcsolta, szája pedig némán mozgott, ahogy újra és újra bűnbocsánatért folyamodott az Úrhoz, miközben könnyes szemeivel a sötétségbe borult eget fürkészte. Mellettem ott lovagolt Caradoc, egy egyszerű, dísz nélküli hátason csuklyás köpenyben, és tükörsimán fénylő bronzvértben - aki apámtól azt a feladatot kapta, hogy minket, a hercegeket Rhegedbe kísérjen, Urein király udvarába.
Urien egy Caer Lugus nevű helyen uralkodott, egy hófedte hegycsúcsokkal övezett, a nyugati tenger felől süvítő jeges szelektől jól védett völgyben, amelyet Éden-nek neveztek. Caer Lugus-t egy olyan, özönvíz előtti földgyűrű közepében emelték, amelyet a rómaiak Oppidum-nak hívtak: ezeket az erődítményeket, még azok a számunkra is ismeretlen népek emelhették, akik a mi érkezésünk előtt lakták Britannia földjét. Az Oppidum, - ősi és hatalmas földsánc, - egy, a völgyet elzáró kettős hegycsúcs alatt, egy valamivel alacsonyabb tetőt koronázva magasodott. Ezt a természetes erődítményt még további földsáncokkal és hatalmas, feketefa bástyákkal erősítették meg, odabent pedig magas, oszlopfős épületek is emelkedtek, timpanonnal és balusztráddal alkalmasint, - de sohasem kőből, mint Ebrauc-ban, hanem kőrisből és tölgyből: a hagyományos briton szokások szerint.
Az erőd alatt, a völgyben hömpölygő folyót egy hatalmas római kőhíd szelte át, amelyet még mindig hét masszív kőpillérrel megerősítve emelkedett a hullámok fölé. Olyan hatalmasnak és erősnek tűnt a mi egyszerű fahidainkhoz és függőhidainkhoz viszonyítva, mint Caledonia hegycsúcsai a szász kunyhókhoz képest. A völgyet elhagyva elláthattunk a távolban kéklő, merészen magasodó, már hóval borított hegyhátak irányába, ahol már Gododdin királyságának határai húzódtak.
Hadrianus fala, amely északról vigyázta Rheged határait szürkén és hatalmasan húzódott végig látóhatárion, mint egy óriásira növekedett kígyó vagy egy sárkány farka, amelyről a geográfusok azt mondják, hogy Gwynedd és Powys határán, valahol a Fekete Hegységben költ. (Habár az apát szerint Hiberniában sokkal nagyobb sárkányok is élnek, a kolostornak pedig van egy ilyen sárkánykoponyája is, amelyet Meath királya küldött neki tisztelete jeléül.) Ha a fal vonalát nyugat felé követtük, elérhettük Byrneich királyságának határát, ahol a megbízhatatlan Morcant uralkodott. Egyszer, amikor Urien hadjáratot vezetett a fosztogató piktek ellen, én is jártam itt, a caledóniai határon. Elmondhatom, hogy a Fal akkora már teljesen üres volt, sivár és elhagyatott, mint a hósapkával borított hegyek oldala, és olyan hatalmas repedések tátongtak az oldalán, hogy éppenséggel egy egész légiónyi hadsereg beszivároghatott volna rajta. De azóta nem is igen járhatott arrafelé szabad briton, aki beszámolhatott volna az állapotáról.
Caer Lugus volt az a hely, ahol szerelmem, a gyönyörű Gladwys is lakott, és aggódtam is érte, hogy vajon a gaeleknek, a pikteknek vagy a szászoknak sikerül e megkaparintaniuk az erődöt, benne ezzel a fagyos, északi rózsával, akibe már akkor olyan szerelmes voltam, ahogy egy húsz éves ifjú csak lehet. Körülbelül velem egykorú lehetett, a bőre nagyon fehér árnyalatú, az arcát viszont pír környékezte. A haját két hosszú fonatban hordta, gyönyörű vörösesszőke árnyalata volt, amely megjelenését különlegessé és titokzatossá is tette, ahogyan mélységesen zöld, nagy szemei is. Egyszerre láttam nagyon törékenynek és erősnek: mi britonok, persze természetesnek tartottuk, hogy a nők a férfiakkal egy asztalnál étkezzenek, és hogy egyenrangúként társalogjunk velünk, ( nem úgy, mint manapság, a szászoknál szokás!). Azt mondják Gladwys Urien törvénytelen gyermeke volt, - és mint később megtudtam, nem ő volt az egyedüli, aki az apját tisztelhette a királyban.
Caer Lugus-ban gyakran megfordultak vendégek, hercegek és naplopók, bárdok, papok, katonák és kereskedők jöttek ide Gwynedd-ből, Elmet-ből és Powys-ból, de még a távoli Dumnoniából, vagy a tengeren túli Armoricából is, (amelyet mi Llydaw-nak neveztünk), hogy tiszteletüket tegyék Urien udvarában, hiszen Urien udvara messze földön híres volt a vendégszeretetéről. Talán úgy tűnt fel a látogatóinknak, mintha valóban a mítoszok óriáslényei, a titokzatos és vad Fomoriak, (akik még valamikor az óidőkben lakták e szigeteket), emelték volna Caer Lugust, oly hatalmasnak tűnt fel a palota, az ősi sáncok és az rönk-falak rengetege, a bástyák, ahonnan Urien sisakos-pajzsos, holló-jelvényes katonái figyelték szigorúan, a leengedett kapun ki és beözönlő sokaságot.
A király csarnokaiban mindig terített asztalok várták az éhező követeket, megrakva mindazzal, amit a tenger és a föld nyújtani tudott a britonok nemzetsége számára. Szász vagy gael rabszolgáink egyre csak serénykedtek tüzes föld-kemencék körül, amelyek sorban, kis gödrökbe ágyazva helyezkedtek el a palota udvarán. Összegyűltek mind a királyságok követei, hogy köszöntsék Ureint és előadják mondandójukat. Ilyenkor füst kígyózott az általában borús égre és hatalmas, római amforákba gyűlt a sűrű, fekete sör, miközben dárdák hegyén perzselődtek a vadkanok, a szarvasok, nyulak és fácánok, amiket a király vadászai terítettek a földre. A nagy csarnok falait római páncélok, és a holló-szárnnyal ékesített lándzsák sora – Urien családi jelvényei, – ékesítették, s itt is tolongott a vendégsereg színe-java, Britannia nemesei: a szabadok, az előkelők, a bárdok és a követek. Tisztán emlékszem rá, hogy mindenki elcsendesedett, amikor Bran, az öreg, hófehér szakállas bárd valamelyik hárfával kísért versébe kezdett. Néha a dumnoniai Arthur-ról is énekelt, és a Badon-hegyi csatáról, ahol Arthur tönkreverte a hódító szászokat, és ahol úgy mondják, Bran még kisfiúként személyesen is részt vett, - és a jelenlévők ilyenkor letették a sörrel teli kupáikat, és komor merengésbe burkolózva hallgattak, amíg az utolsó hangok el nem haltak az istenek hangszerén.
És középen, egy hollófejjel faragott, durva és hatalmas fatrónuson, ott ült maga a király. Két oldalt, lándzsás-kardos, groteszk, kékes mintákkal tetovált arcú testőrök álltak, piktek, akiket Nechtan, az északi törzsek királya küldött ajándékba tisztelete jeléül, miután Urien újra és újra rendet teremtett a határ mentén.
Urien magas volt és erőteljes, szikár, és nagy, csontos arcát pedig markánsnak mondanám, de nem jóképűnek. Rengeteg gyermekkel rendelkezett, amelynek csak igen kis hányada volt törvényes. Geraint püspök rosszkedvűen mondogatta is, hogy „ilyen hősökkel nem lehet országokat nyerni”, de az emberek a hibái ellenére is szerették, sőt egyenesen csodálták a királyukat. A haja, amely akkor éppen csak kezdett őszülni, harcos-gyűrűkkel díszített fonatokban omlott le erős vállaira, (ezeket a fémpántokat a harcosok a legyőzött ellenség fegyvereiből, vagy pedig legyőzött királyok koronáiból kovácsolták). Király létére csak egyszerű bőrvértet viselt, a vállpántoknál kis aranyozással. A hangja mély basszus volt, és amikor beszélt mindenki figyelmét megragadta. Olyan erőteljesen és olyan szépen tudott beszélni, hogy e képességét a bárdok megirigyelték tőle. Bár arcát megkeményítették az évek és a háborúk, még mindig szellemtől ragyogtak vonásai, és többnyire a komor vonások mögött még rejtőzött valami az fiatal harcosok szinte nem evilági szenvedélyéből és a halállal szembeni fölényes megvetésből. Urien, - a püspök még nagyobb megrökönyödésére és rosszallására, - a pogány isteneknek és a keresztény Istennek is áldozott, vagy legalábbis nem tiltotta meg egyik kultuszt sem. Geraint ezért meg volt győződve róla, hogy Urien valójában egyáltalán nem hisz az istenekben, - habár, mint azt később megtudtam, - ez nem igazán fedte az igazságot. A Rheged-i udvarban az utazó éppúgy találkozhatott keresztény pappal, mint druidával, pedig ekkoriban nem nagyon tartották már az udvaroknál druidát. Anarawd, egy kopasz és alacsony öregember, aki egy druidapalástra feltűnően emlékeztető köpenyben járt és szeretett olyan homályosan beszélni, hogy a szavát még a hívei és követői se érthessék, Rhegedi püspöknek címezte magát. Egy olyan, családos szerzetesrendet vezetett, amelynek tagjai nem átallottak fegyvert fogni, és kifejezetten félelmetes harcosok hírében álltak, akik a kifinomult harci technikát tekintve felvehették a versenyt még a rettegett Hollópajzsosokkal is. Geraint minden tévelygése ellenére is követte, sőt talán még szerette is Ureint, egészen a végsőkig a híve is maradt, habár a szimpátiáját néha igen ügyesen titkolta. A király kedvenc fia Owain volt, maga is legendás harcos, - habár nem első feleségétől, hanem valamelyik házasságon kívüli kapcsolatából született, már életében őt nyilvánította örökösének, ő volt Urein válogatott kíséretének (amelyet Teulu-nak, vagyis családnak neveztünk). Ezt a megtisztelő címet, a Hadrianus falánál bizonyított rendkívüli vitézségével érdemelte ki: a nevét még az apjáénál is jobban rettegték a piktek, sokszor elég volt egy kósza híresztelés arról, hogy Owain kilovagolt Caer Lugus-ból ahhoz, hogy azonnal visszameneküljenek a fal másik oldalára. A fiú magasabb volt az apánál, de talán magasabb minden élő férfinél is, akit ismertem, magasan feltornyozott varkocsában pedig annyi harcosgyűrűt hordott, hogy amikor öles léptekkel végigsétált a nagy csarnokon, hallani lehetett a csengésüket. Az arcát kék színnel tetoválta: úgy próbált tehát megjelenni, mint őseink, a rómaiak érkezése előtt.
Nem egészen öt évvel Ebrauc eleste után, Urien hadjáratot vezetett a szászok ellen. Akkor már jegyben jártam Gladwyissel, és Owain mellett lovagoltam a király kíséretében. A Teulu tagja voltam tehát, a király híve és barátja.
- Az a kötelességed, – mondta Urien a szokásos szigorúsággal a hangjában, – hogy folytasd a Coelidák vérvonalát. Amíg Észak vérvonala él, addig az Észak is megmarad. Nekem pedig az a kötelességem, hogy visszaszerezzem Coel Hen trónját, ahogyan apádnak ígértem.
Tizenkét hónap alatt hat csatában győztük le az ellenséget, és nem kevesebb, mint négy királyt öltünk meg. A népek mindenütt suttogni kezdtek arról, hogy Arthur szelleme kísért a Régi Északon, és hogy a szászok uralmának vége szakadt. Én is végigkísértem Urient minden csatájában, akkor már élete teljében levő férfiként és mondhatom, mindazt megtapasztaltam, amit egy férfi és harcos megtudhat az ölésről, és megtanultam adni és a fogadni a halált, és azt is, hogy az élet csupán egy vékony szálon függ, amelynek a végét a könyörtelen istenek abban a pillanatban vágják el, amikor csak nekik tetszik. De a komor, hollós jelvényű Urien és a baljós serege megállíthatatlanul haladt egyre tovább és tovább, mindentől és mindenkitől elhagyatva, a szász Bernicia pusztasággá fagyott földjén: sorra foglaltuk vissza a városokat és a falvakat, amelyeket az ellenség felégetett és kiürített előttünk, és sorra vertük tönkre az ellenünk küldött fegyveres hordákat. Urien mindenütt ott volt, és mindig gyorsabb volt, mint az ellenfelei, a hollószárnyas lovasok elől pedig megfutottak az acélmaszkos cearl-ok, és a nyílzáporban, amelyet Rheged hegyeinek íjászai zúdítottak az ellenség felbomló pajzsfalaira, odaveszett berniciai nemesség színe-java. Egész télen folytattuk a hadjáratot, és nem ismertük a pihenést vagy a fáradságot, éjjel harci dalokat énekeltünk, ha elfogyott az élelmünk, nappal pedig a pusztaságban törtünk előre, az erdők csapásait jártuk, vagy a hegyek meredélyein keltünk át. A szakállamra, amely már kezdett egy druidáéra emlékeztetni, jégcsapok fagytak, egyik ujjamat elvesztettem egy váratlan rajtaütés során, láttam elhullani körülöttem rabszolgát, szabadot és nemest, de Owain mellett lovagoltam és Ebraucra gondoltam, ahogy egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá, és amelynek egyszer el kell hogy foglaljam a trónját és hogy Glwadyist királynővé tegyem.
Mi britonok, mindig a csillagokhoz fordultunk útmutatásért, belőlük akartuk kiolvasni az elmúlt és az eljövendő világok titkait, mert olyannak láttuk őket, mint szellemvilág jelzőfényeit, amelyek túlvezetnek bennünket a földi tudatlanság fátylán. De a csillagokat csak a druidák és kisebb részben a bárdok tudták olvasni, a druidák ideje pedig már akkor véget ért, amikor a rómaiak Ynis Món-ban lerombolták Britannia nagy szentélyét. Ez volt a „fekete év” és némelyek csak úgy emlegették, mint a vég kezdetét. Azóta csak az ősök szétszórt tudása között tévelygünk, próbálva az összetört tükör darabjait a helyére illeszteni, de tudjuk, hogy ez sohasem sikerülhet maradéktalanul. Ha az ellenség területén jártunk, nappal az erdőkben rejtőztünk és alkonyatkor indultunk hát tovább, amikor a csillagok kigyúltak az égen, és reménykedtünk abban, hogy a szászok varázslóinak és papjainak nem nyilatkoznak meg úgy mint nekünk, hogy félrevezetik és becsapják őket, mert durvák és evilágiak mint az agyag amelyből a házaik falait építik.
A következő év tavaszára már csak két fontos szász vezér maradt meg Északon, az egyik volt Hussa, Glappa fia, akit Bernicia királyának kiáltottak ki, a másik pedig Aelle, aki Deirában uralkodott. A szászoknak hozzánk hasonlóan törzsfőik, kisebb királyaik és főkirályaik voltak, – amelyeket ők nagyképűen bretwaldának – vagyis a britek urának hívtak, holott akkoriban Britanniának még közel a felét sem tartották a markukban, a bretwalda viszont délen uralkodott, Wessexben vagy Merciában, ezeket pedig egyelőre sakkban tartotta Dumnonia és Powys két erős királysága. Talán az volt a szerencsénk, hogy a szászok egymás ellen is legalább olyan bőszült dühvel harcoltak, mint ellenünk. A két szász vezér közül Aelle volt az idősebb, az erősebb és a gazdagabb is, és ő volt az is, aki a nagyobb fenyegetést jelentette ránk nézve. Habár köztudomású volt, hogy Hussa és Aelle nem szívlelték egymást, ez nem akadályozta meg őket abban, hogy a vészhelyzetben összefogjanak, hiszen a tét most élet vagy halál dolga volt. Több mint egy éves hadakozás után, mikor a hó elolvadt, és mi megfogyatkozott seregünkkel tovább nyomultunk végre megpillantottuk a keleti tenger partját, azt a partot, amelyet a britonok már több mint száz évvel ezelőtt elveszítettek. Úgy tűnt, már csak egyetlen, de hatalmas, jól védett erődítmény áll a győzelem útjában, az keleti tenger egy jókora szigetén emelkedő, az áttörhetetlen falgyűrűvel övezett Lindisfarne, ahová Hussa az utolsó megmaradt seregével együtt elsáncolta magát.
Ekkora már azonban, a mögöttünk álló harcokban Urien serege már annyira megfogyatkozott, hogy nem kockáztathattuk meg egy ilyen jól védett erődítmény megtámadását. Számos barátom mellett elvesztettem a hűséges Caradocot, is a tanítómat, - aki egy szerencsétlen portya során veszett oda. Halálosan kimerültek voltunk, de legalább annyira eltökéltek. Ostromgyűrűt vontunk hát a part köré, és vártuk, hogy az éhség vagy a szomjúság végre megtörje a szászokat. Hamarosan azonban hírét vettük annak is, hogy a déli Bretwalda hatalmas sereget szervez ellenünk, hogy ellenség gyülekszik a messzi Merciában, Wessex-ben és Kelet-Angliában, hogy észak felé indulva végre összezúzzon minden ellenállást.
De mielőtt a Bretwalda serege elérhetett volna Északra, végre eljöttek az Észak fejedelmei is, hogy döntő csatában mérjék össze fegyvereiket az ősi ellenséggel. Most, hogy itt volt az Ystrat Clut-i Riderch, az Elmet-i Gwallog, és Cynbelm fia Mynyddog Gododdinból, úgy tűnt végre megtörhet a két évszázados gonosz varázslat, és kisöpörhetjük az ellenséget Britannia földjéről. És nem csak britek királyai gyűltek össze, hanem eljöttek a Dal Riátai gaelek, a Cenél Loairn-ok, a Cenél nÓengusa-k, és a Cenél nGabráinok Kintyre-ből, de még a tengeren túli Hiberniából is érkeztek segédcsapatok, az Uá Neil-ek Ulsterből, és Leinsteri Fir Domnann-ok: a thánok a kíséretükkel. A barbár időkből hozott gyapjú ruhájukban, bőrpáncélban, dárdáikkal és kis kerek pajzsaikkal. Hajukat varkocsokba rendezték, szakállukat pedig valamilyen sötét olajjal kenték, amely az alkonyi nap fényében határozottan vérnek tetszett. A lovasok a mi, többnyire bőrpáncélt vagy pikkelyvértet viselő embereinkkel szemben félmeztelen felsőtesttel és mezítláb harcoltak, mellükön és arcukon kék és vörös harci tetoválással. Kezükben fogazott kard, dárda és hajító-gerely. A csípős hajnali levegőben olyannak tűntek, mintha a rég elmúlt századok halotti árnyai keltek volna életre, hogy az élők vérét igyák. Néhányan félelmetes zászlót is hordoztak: a vörös kezet, amely a Tara hegyén uralkodó, Blathmac and Diarmaid-nek, Hibernia főkirályának a zászlaja volt. Talán közülünk a legöregebbek sem emlékeztek már azokra az időkre, amikor Hibernia sereget küldött volna a britonok segítségére, talán még Artúrnál is régebbre kellene ahhoz visszamenni az időben, hogy ilyen dologra példát találjunk.
Ahhoz, hogy a Bretwalda ellenében is győzzünk, először is le kellett számolnunk Aelle-val majd pedig bevennünk Lindisware-t, különben könnyedén két tűz közé kerülhettünk volna.
Egy elhagyatott város romos falai között táboroztunk. A rómaiak egykor Cataractonium-nak nevezték ezt a helyet, amely márvány fürdőiről, színházairól és palotáiról volt híres, most, az iszalaggal fedett, romladozó oszlopok, a törmelék és romkertek felett pedig pár tucat szalmatetejű, kör alakú épület helyezkedett el szétszórva a hiányos falak között. A kunyhók üresek voltak, de ahogy orgyilkost vagy kémeket sejtve belestünk az ajtókon láthattuk, hogy a füst-lyuk alatti részen még parázslik a tűz, a földön szétszórt ruhadarabok és termények hevernek, amelyet a menekülő szászok nagy hirtelenjében hagyhattak el. A romváros közepében egy hatalmas, elhagyatott csarnok állt, - alighanem egykor a színház lehetett, - amelyet már szinte teljesen benőtt a borostyán és az iszalag, a tetőn hatalmas rés tátongott és odabent, a töredezett márvány-padsorok között minden üresnek tűnt, csak a patkányok futottak előlünk rettegve, amikor páncélos-pajzsos katonáink fáklyáikkal bevilágítottuk a teret. Még mindig ki lehetett venni a nagyszerű árkádokat és félköríves ablakokat tartó oszlopfőket, a falakon az elmosódott, letöredezett szélű festményeket, a kapu felett pedig a „Pax Augusta” és az „S.P.Q.R.” feliratot.
Uriennek sok irigye volt. A királyok, fejedelmek és törzsfők elküldték ugyan követeiket, sőt néhányan személyesen is eljöttek a táborba, de vajon nem csak azért-e mert féltek tőle, féltek attól, hogy valaki közülük túl nagy hatalomra tesz szert, és egyszer csak, mint a gonosz Vortigern, Britannia zsarnokává válik? Réges-régen nem állt már főkirály Britannia királyságainak élén, és úgy tűnt, hogy ezt az ősi intézményt, amelyet már jóval a rómaiak érkezte előtt gyakoroltak az őseink, örökre feledésbe is merült. Vajon nem azért jöttek-e, hogy figyelmeztessék Urient, eddig és ne tovább? Uriennek beszélnie kellett, mert mi britonok a függetlenségünknél csak a szavak mágiáját, a meggyőzés és a vitatkozás művészetét becsültük többre, és még a leghatalmasabb királynak is időről időre be kellett bizonyítania, hogy költőhöz hasonlóan tud szónokolni. Urien nem beszélt hosszan, de szavainak súlya volt. Amikor a nap éppen felbukkant a ködös horizonton, az amfiteátrum közepére sétált, egyedül, testőrök és szolgák nélkül, hosszú, hollószárnyra emlékeztető, fekete köpenyét a karzaton hagyva, és egy egyszerű, dísztelen tunikában lépett középre - emlékszem, néhány percig harcokban elvadult szakállát rendezgette, - majd beszélni kezdett az egybegyűltekhez:
- Én, Urien map Cynfarch map Cadeyrn map Tudwal, köszöntelek benneteket, ti, királyok, mind akik eljöttetek, – itt hosszan és tiszteletteljesen meghajolt a helytartó egykori páholyában helyet foglaló köpenyes alakok felém akik közül néhányan viszonozták ezt, – és ti nemesek, – bólintott az összegyűlt páncélos kíséret tagjainak irányába is, akik a királyoknál egy szinttel lejjebb, a nézőtéren foglaltak helyet, – és titeket is, követek! Tizenkét hónap alatt hat csatában győzedelmeskedtem, és négy szász királyt küldtem át az Annwyn-ba. Egy utolsó csata áll még előttem, hogy legyőzzem a Bretwaldát és végleg megszabadítsam Britanniát az elnyomóitól. Hen Ogledd királyai, nemesek, és királyok követei! Mi mindannyian az Észak őrzői vagyunk és mindnyájunkat köt Coel Hen esküje! Mindannyian tudjuk, hogy mi lett azokkal, akiket a szászok az igájukba hajtottak: a sorsuk szolgaság, kiirtás, és halál! Alig múlt el három emberöltő a Badon-hegyi csata óta, és az ellenség mindazt a területet visszafoglalta, amelyet a dumnoniai Arthur győzelmeivel szereztünk. Coel Hen és örökösei mindeddig sikeresen visszatartották a Britanniára támadó barbár ellenséget. Arra kérlek hát most titeket, hogy most ne váljatok hűtlenné ehhez a névhez, tegyétek félre ellentéteiteket és vitás ügyeiteket, és most, amikor a kígyó meggyengülni látszik egyetlen hatalmas, mindent magával sodró csapással sújtsatok le a fejére! Nem én, hanem maga Britannia kéri ezt most tőletek!
A Byrneichi Morcant azonban rögvest más stratégiát ajánlott. Morcant Berniciától keletre, a hegyek között viselt gerillaháborút a terjeszkedő szászok ellen, csak ennyi maradt az egykori Byrnech királyságából, amely Ebrauctól északra feküdt. A tanács többsége nem bízott benne, gyanúsnak tűnt, hogy a jelentéktelen területet, amelyen uralkodott még nem nyelte el Bernicia – ezt sokan a szászokkal való titkos alkunak tulajdonították. Morcant római tógába öltözött és rövid, pengével felnyírt haját a feje tetején csigákba göndörítette, a császárkori divat szerint. Kellemetlen figura volt, de ő ismerte legjobban a briton jogot, hozzá pedig minden királyság geneológiáját betéve, egészen Brutusig visszamenően, akiről azt tartottuk, hogy ő vezette ki a britonokat Latiumból és Trójából, és aki Silvius király fia volt.
- Hagyjuk, hogy a szászok értünk harcoljanak! - Szólt a tanács előtt Morcant. - Hagyjátok, hogy Aelle megtámadja a meggyengült Hussát délről, aztán majd később, mi nyugatról, lesújtunk mindkettejükre. Sokkal ésszerűbb lenne, ha felajánlanánk a szövetségünket az erősebbnek, ahelyett hogy tovább fenyegetjük a gyengét. Majd pedig, amikor már azt hiszi, biztonságban van, ellene fordulunk, hátba támadjuk Aellét, és végleg megdöntjük Deirát is. Szerénységem rendelkezik bizonyos kapcsolatokkal, amelyek megpuhíthatják a királyt és elaltathatják a gyanúját…
- Nem hiszem, hogy Aelle-nek szüksége lenne a szövetségünkre! – Vette közbe a páholyból az Elmet-i király, Llenawg fia Gwallog - nélkülünk is könnyűszerrel elbánik majd Hussával! Felajánlom hát Elmet teljes támogatását Uriennek, hogy minden erővel sújtsunk le az ellenségre, amíg nem késő!
A király ajánlatát némi hangzavar követte a karzatról, majd Pengwern követe, Mynyddog emelkedett szólásra.
- Pengwern köszönt téged Cynrarch fia Urien. Uralkodóm üzenetét tolmácsolom, – és bár szívem szerint máshogy tennék, csak átadnom szabad a király üzenetét. – Pengwern seregeinek állandó készültségre van szüksége, hogy védekezzen a merciaiak ellen, akik szüntelenül a határ másik oldalán várakoznak, és amelyek legalább olyan elvetemült gyilkosok, mint a berniciai és deirai ellenség. Ha katonákat vonunk el a határ őrzéséről pillanatokon belül rajtunk lesznek és akkor kő kövön nem marad Pengwern-ben. Ezért Cynan fia Ceydno, Pengwern királya arra kér, hogy értsd meg nehéz helyzetét…
Mielőtt Urien válaszolhatott volna, Ystrad Clud követe, az öreg, bozontos fehér szakállú Rhun emelkedett szólásra. A régi praetoriánus gárda egyenruháját viselte, mellvértje közepén egy kiterjesztett szárnyú római sassal és az „S.P.Q.R.” felirattal. Kipróbált harcos volt, aki rengeteg csatát látott, s már neki is legalább olyan legendás híre volt, mint Uriennek.
- Uralkodóm, Tudwal fia Riderch, akit Nagynak is neveznek, megígéri, hogy lándzsákat fog küldeni amennyire azok az elfoglaltságai engedik, amelyeket nélkülözni tud a Dal Riátai gaelekkel folytatott háborúban…
- Mégis hány lándzsa lenne az a segítség, követ Uram? – Kérdezte most Urien az öreg parancsnokot.
Az öreg sokáig hallgatott, mintha ő is szégyent érezni, azért amit mondania kell…
- Körülbelül negyven lándzsa Király Uram.
A tanácson morajlás futott végig. Negyven lándzsa Ystrad Clut-ból jóformán a semmivel egyenlő, Elmet viszonylag kicsiny serege pedig önmagában nem lehet elegendő ahhoz, hogy végezzen Aelle-val, és bevegye Lindisware-t is, mielőtt a Bretwalda hatalmas serege támadásba lendül.
Ismét Morcant emelkedett szólásra.
- Indítványozom, hogy a tisztelt tanács fontolja meg, talán nem lenne-e mégis jobb felajánlani szövetséget Aelle-nek, és várni a megfelelő pillanatot?
Most Geraint, a száműzött ebrauci püspök szólt, a szokásához híven hevesen és indulatosan. Fején a tonzúra szinte elvörösödött, amikor a szavait Morcant felé köpte:
- Ami azt jelentené, hogy adjunk fel mindent, amit a hat megszereztünk? Adjuk vissza a városokat? Fizessünk adót? Hagyjuk, hogy a szászok elvigyék Coel Hen kincseit és megszentségtelenítsék Krisztus Urunk ereklyéjét, a szent tövist, amely drágább nekünk mindennél, az életünknél is? Ezt akarod Morcant? Miféle pogány gondolkodásmód ez!
- A túlélésnek ára van püspök uram. – Vetette oda mintegy foghegyről Morcant. - Talán ma fizetsz egy kicsit azért, hogy holnap élhess.
A romcsarnokon most már dühös morajlás futott végig. A nagyurak, a királyok és a követek idegesen fészkelődtek. Néhányan „árulónak” is nevezték Morcantot. Urien nem szólt csak nézett maga elé, tekintetében nem tükröződött sem harag sem öröm. Komoran állt, mint a Tetrachák szobrai Ebraucban, érzelmek és indulatok nélkül, mintha nem is ember lenne. Talán tényleg volt valami benne címerállatának, a hollónak a természetéből.
A hosszas vita végeztével Gododdin követe, Aneirin a bárd emelkedett szólásra. Még fiatal ember volt, szakáll nélküli, de máris olyan hírnek megbecsülésnek örvendett, hogy kevesen mertek vitába szállni vele. Szemeinek hideg kékje Gwynedd hegyi tavainak mélységét idézte, szalmasárga haja hosszú fonatban hullott izmos vállaira. Mindenki tudta róla hogy egymás után két évben is elnyerte a költőnek járó széket Harlechi Eisteddfoddon, a legrangosabb versenyen, amelyet Britannia bárdjai számára évenként rendeztek. Amikor Aneirin megérintette a hárfája húrjait a hallgatóság mindig úgy érezte, hogy az ifjú dalnok Britannia régi isteneinek nyelvén beszél, Llyr-én és Cernunnosén, és úgy parancsol a szellemeknek, mintha maga a nagy Merlin lenne. Olyasféle zene támadt ilyenkor, mint amilyen csak az öröklétben lehet, és amilyet talán az elhagyatott menhir-ek, vagy az ősidőkből itt maradt kőkörök mentén hall néha az ijedt éjjeli utazó.
Amikor Aneirin szólásra emelkedett, néhányan önkéntelenül is összeütötték a kezüket, vagy dobogtak a lábaikkal, tiszteletük jeléül. A bárdokat egyébként is rendkívüli módon tisztelték. Az öregek már akkor is azt mesélték, a régi druidáink ereje a bárdokban él tovább, és a bárdok ezért rendelkeznek mágikus erővel is, a dalaik hatására bizonyos betegek felgyógyulnak, ugyanakkor egy bárd hangja képes lehet megbetegíteni is egy embert, nagyon óvatosnak kell tehát lenni, nehogy megharagítsanak egyet.
- Mi Britonok, - kezdte lassan, szinte mélázva Aneirin, - egymás ellen harcolunk, ahelyett hogy összefognák. Ezért jöttek ide a Rómaiak ötszáz évvel ezelőtt, ezért veszett oda Ynis Món, és Britannia tizenkét kincse!
Néhányan bólogattak, a karzatról és a páholyok közül, mások halkan kommentálták az eseményeket.
- A rómaiak elmentek, és mi rögvest egymás torkának estünk. Idestova száz év múlt el azóta, hogy Arthur megállította a szászokat. Azóta a figyelmünk ellankadt, a fegyvereink berozsdásodtak. És közben az éj leple alatt…mint a lopakodó farkas, vagy mint vérszomjas medve, amely a bárányokat kerülgeti, a szászok visszajöttek, erősebben és gonoszabban mint valaha! És minden elveszett, amit Arthur a dumnoniai megnyert. Hamarosan még tovább fognak terjeszkedni, ki egészen a nyugati tengerig. És nem lesz akkor már szabad királyság Britanniában! Márpedig ha sikerrel járnak, hamarosan mi leszünk azok, akiket eltaposnak! A hódítók tüzei fel fognak lángolni Gwyneddben, Pengwenben, Gododdinban és Ystrad Clutban is! És a britonok húsa fogja táplálni ezeket a tüzeket! A ti feleségeitek, fiaitok és lányaitok húsa! Érzitek már a pörkölődő hús szagát? Halljátok, amint kiáltoznak? Látjátok azokat az árnyakat, az egykori harcosokét, akik és önmaguk szánalmas árnyékaiként tengetni nyomorult napjaikat, amíg kutyáknál is nyomorultabbul nem pusztulnak el a hódítók vascsizmája alatt nyögve? Látjátok a rabszolgára lesújtó korbácsot, és a korbácsot tartó kezet? Ezt akarjátok?
A tanács halálos csöndbe mélyedt és a szüntelen vita moraja most mintha teljes egészében elhalt volna.
- Vagy pedig készek vagytok Arthur seregeinek katonáiként ismét fényes páncélt ölteni és kardot ragadni? Nem hagyhatjuk, hogy még egy lépést tovább haladjanak Britannia földjén! Nem adunk nekik egyetlen darabot sem ebből a szent földből! Én, Aneirin a királyom nevében is esküszöm, hogy életemmel és véremmel megvédelmezem Urien királyt, és inkább halljak meg itt, de nem engedem, hogy ezentúl egyetlen talpalatnyi föld is az ellenség kezére kerüljön!
A bárd szónoklatát viharos tetszés követte. Gwallog király állva tapsolt a páholyban, a nemesek pedig fegyvereiket zörgették.
A bárd felemelte a kezét.
- Ott az ember, aki képes rá, hogy vezessen benneteket! - mutatott az amfiteátrum közepében álló Ureinre, aki még mindig komor hallgatásban, szinte kívülállóként figyelte az eseményeket. – az egyetlen ember, aki képes arra, hogy visszafoglalja Britanniát!
- Úgy van! Igaza Van! – Kiáltotta az öreg, fehér szakállú Rhun. – Éljen Urien!
- Éljen a főkirály! Kiáltotta most már Morcant is. Most már a királyok is mind álltak a páholyban, és Urien nevét kiáltozták. Még azon a napon, Geraint püspök feladta Ureinre a bíbor palástot – ez pedig nem volt más mint az Amheradwr hatalmának jelképe. És Arthur volt az utolsó, aki a bíbor palástot Britannia földjén viselte.
Aneirin ekkor különös pillantást vetett felénk. A szeme jéghideg volt, mozdulatlan és mély, mindig egy hegyi tó tükre jutott róla eszembe, olyan, mint a mágikus tavak Gwyneddben, Hiberniában vagy Caledoniában. Mélységes és félelmetes is volt ez a tekintet, mint ezeknek a tavaknak a sötét mélye, amely talán csak valahol Annwyn-ban végződik, és onnan úsznak fel a tó lidércei, hogy a partra vetődőket kísértsék vagy mélybe csábítsák.
A döntő csata előtti éjjelen nem tudtam aludni. A Bretwalda hatalmas serege úgy mondják, hogy a Humber folyó déli partján foglalt állást, és minket csak alig néhány mérföld, és egy jól őrzött kőhíd választott el tőlük. A csillagok már-már bántó élességgel tűztek át az éj sötétségén, mintha csak ki akarnák olvasni a szívünkből a titkainkat, és a hold is oly fénnyel ragyogott a fagyos égen, mint a rossz álmokat hozó, komor tüzek, amelyek Beltaine-kor lángolnak fel a messzi horizonton. Miután órákig forgolódtam álmatlanul a sátramba terített farkasbőrös szalmaágyon, éjfél tájban feltápászkodtam, magamra kaptam a vastag köpenyemet, csizmát húztam, és kiléptem a csillagokkal teleszórt, hideg ég alá. Nem tudom, hogy mennyit bolyonghattam egymagam a sötétbe borult sátrak között, de minden csendes volt és elhagyatott, - s talán túlságosan is csendes, - mert nem láttam árnyakat a tábortüzek körül melegedni, és az őrszemek sem voltak sehol, akiknek szabályos szakaszonként kellett volna négyszög alakban felállított táborunk körül járőrözni. És akkor, egy öreg fűz alatt, amely különös szögben dőlt meg a Humber egyik kis, nádassal sűrűn borított, part menti öble fölött, furcsa csillogásra lettem figyelmes. Mintha csak egy csillagdarab zuhant volna le az égről, hogy most különös és nem evilági ragyogást árasszon, oly fény áradt a folyó irányából. Arra gondoltam, hogy riasztani kellene az őrszemeket, mert hátha a szászok akarnak átkelni a Humberen, hogy az éj leple alatt meglepjenek minket. A sötétben, a part menti fák és a sűrű nádas rejtekébe bújva egyre közelebb és közelebb lopóztam a titokzatos ragyogás irányába, és már fel sem tűnt, hogy egyre ingoványosabb talajra tévedek, és hogy súlyos csizmával borított lábaim egyre mélyebbre süppednek a mocsaras folyópart sarában. S ekkor, közelebb érve már láthattam: nem is a folyó partjáról, hanem valahonnan a mélyéről, a hullámok alól sugárzik ez a természetfeletti ragyogás. A hullámok különös, kékes-sárgás fényben táncoltak, és a part menti fák körvonalai is nem evilági ragyogásba öltöztek. És amikor a szétnyíló bokrok levei között kikémleltem, megláttam a tetőtől talpig szürke köpenybe burkolózott, csuklyás lovasokat; a part mentén álltak egymás mögötti sorban, éppen mintha a folyón való átkeléshez készülődtek volna. Villámgyorsan visszabújtam a bokrok közé, de már késő volt, nemcsak hogy megláttak, de egy szemvillanás alatt körbe is vettek, s úgy tűnt, hogy a lovasok gyűrűjéből nincs menekülés. A légionárius rövidkardot, amelyet magammal hoztam, most magam elé emeltem, és mindenre elszántan megvetettem a lábamat az öreg fűzfa törzsénél. Egy lovas vált ki a többi közül, és felém kezdett léptetni, a sás és a nád között gázolva. A természetellenes fényben, amely a folyóból áradt az alakja kísértetiesnek és halványnak tűnt, s most, hogy közelebb ért, most láttam csak, hogy az arcát egy olyan sisak takarta, amely hasonlított a szász Cearl-ok sisakjára, a szemeket és a szájat is szinte teljes egészében elfedő acélmaszk, amely harc közben felismerhetetlenné tette őket.
- Peredur fia Maelgwyn! – Szólított meg az alak.
- Ki szólít?
Ő nem válaszolt, csak felém nyújtotta fekete kesztyűbe bújtatott kezét.
- Jöjj és csatlakozz, a Teulu-hoz! Ameddig él a vérvonal, addig él a remény is, hogy egyszer visszavesszük ami a miénk! Jöjj közelebb herceg! Ekkor, egy másik alak indult meg felém és egy fehér posztóval takart hátú, hatalmas fekete lovat vezetett a nádasban, egy olyan hátast, amelyen ezek a csuklyás emberek is ültek.
- Ülj nyeregbe Peredur fia! – Szólított meg újra a maszkos férfi.
- Ki szólít? Fedd fel magad! - Kiáltottam neki gyanakodva, és a kardomat felemeltem, kissé a fejem felé tartva, úgy hogy egészen egy magasságba legyen a lovassal. Az volt a benyomásom, hogy ismerem ezt a férfit, hogy hallottam már a hangját, de nem tudom pontosan beazonosítani.
- Nem tehetem! – Válaszolta ő. Az esküm köt, amelyet a főkirálynak tettem!
- Jól ismerem a főkirályt! – Válaszoltam. – Ha Urien embere vagy, nincs mit titkolnod előttem!
- Jöjj velünk, Peredur fia! Szállj nyeregbe! Nincsen már sok időnk!
- Hová visztek?
- Oda, ahol a vörös és a kék virágú fák örökké virágzanak, a tenger és a föld egyé lesz, az istenek élnek és beszélnek hozzánk, a kígyó és a sárkány pedig visszatérnek önmagukba! Jöjj és csatlakozz Britannia elveszett isteneihez! Legyen bármennyi lándzsánk, nélkülük mit sem ér a harc! De többet nem mondhatok!
- Nem mehetek! Legalább fedd fel az arcodat! – Kiáltottam felé. De akkorra már megindultak, sorra mind, a folyó irányába. És egymást követve, fekete lovaikkal belegázoltak a Humberbe, és eltűntek a folyónak éppen azon a pontján, ahonnan a titokzatos ragyogás kiáradt, és néhány pillanat múlva már az egész sereg semmivé olvadt, és a ragyogás is, amely ezelőtt még mindent beborított semmivé lett, és csak a csillagok sejtelmes fénye ragyogta be az elhagyatott folyópartot. Habár ezt biztosan álmodtam, úgy tűnt, mielőtt az utolsó lovas, mielőtt elmerülne a habokban felém fordul, és az arcot fedő sisak alatt egy fiatalember szakálltalan arca bontakozik ki, akinek hosszú fonatban viselt haja egészen a derekáig lobogott a szemei pedig kékek voltak és a tekintete mély, mint Gwynedd tavai.
Nem is emlékszem már, hogyan jutottam vissza a szállásomra, de arra igen, hogy egy félelmetes, csontvázszerű alakról álmodtam, egy óriás-szerű figuráról, akinek fején három ágú korona volt, és a vállait súlyos és hatalmas bíborpalást takarta. Egy trónszéken ült, valahol egy hatalmas sziklaterem mélyében, és előtte szürke köpenyes, csuklyás alakok térdeltek.
Lindisfarne-t másnap felégettük, és Hussa -ról azt mesélik, hogy feleségeivel együtt a tengerbe vetette magát, amikor a holló-pajzsosok végül betörtek a komor sziklaerőd falai közé. Amikor Aelle meghallotta, hogy Lindisfarne-nek vége, ijedten visszamenekült az Ure folyó másik partja mögé, hogy ott várja be a harcok végét. Három teljes napig tartott, míg a Bretwalda hatalmas serege állást foglalt az eboraci síkon.
A csata, amely ezt követte, pedig egy teljes napon át. Pajzsfal csapódott hozzá a pajzsfalhoz, bajnokok estek el sötét vérpatakkal borítva, a hosszú kard vagy a fejsze egyetlen jól irányzott csapása fejeket és végtagokat metszett le, százak vesztek a mocsárban, és süllyedtek el, nyíltól vagy dárdától találtan. De a szörnymaszkos szász varázslók hiába kiáltozták felénk komor átkaikat, és hiába imádkoztak, hiába kántáltak förtelmes litániákat a hegyek sötét gyomrában rejtőző isteneikhez, és hiába verték a cserzett emberbőrrel fedett harci dobokat, a vérbe s koromba borult ég alatt. A mai bárdok már nem emlékeznek a Bretwalda tízezer emberének menekülésére, és arra sem, hogy az íjászaink tűzereje hogyan söpörte el a szörnysisakosokat, vagy arra, hogy Urien hogyan verte vissza háromszor a szász pajzsfal iszonytató rohamait. Különös, néma hallgatásba burkolóznak, amikor megemlítem nekik ezeket az eseményeket, és zavartan odébb állnak, vagy morognak valami olyasmiről, hogy az öregség minden bizonnyal elvette az eszemet. Arról sem költöttek dalokat, hogy a sötét fenyvesekkel borított Cathraethi erdőben elesett cearl-ok, vérfagyasztó üvöltését még évekkel a csata után is hallani vélték az utazók. Hallgatnak arról is, hogy maga a Bretwalda, hogyan rejtőzött el egy elhullott ló testébe bújva, és hogyan menekült később koldusnak álcázva úttalan-utakon, nyomorultul rettegve a győztesek tekintetétől. Ezek az események talán meg sem történtek. Vagy ha igen, a jelentőségüket eltúlozzák ezek a vén érzelgős bolondok.
Láttam a vad, tetovált arcú Owaint, ahogy körülötte halomba dőlnek a levágott testek. Láttam a gaeleket, ahogyan vérszomjas ordítással rontanak elő rejtekhelyeikről és Aneirint, ahogy hárfa helyett hol kecses penge, hol hajlékony íj villan a kezében, s ahogyan megmártja pengéjét egy rá támadó szász törzsfő gyomrában. Láttam az ősz Geraint püspököt is lovon, vértben és sisakban, ahogy a körbe foglalt keresztet magasba tartja, és körülötte a rohamozó Hollópajzsosokat, és szinte még most is magam előtt látom Urient, ahogy az egyesült briton törzsek pajzsfala előtt vágtat, fel-alá nyargal a dombok hátán és a földbe szúrt cövekek erdejében, látom, ahogyan Holló-szárnyas zászlajával rohamra-hívja a lándzsásokat, biztatja vagy éppen szidalmazza a menekülőket.
A komor Urienről azt éneklik, hogy varázsló volt, aki sötét, pokoli hatalmakkal szövetkezett a győzelem érdekében. Beszélnek például egy mágikus tükörről, amelybe pillantva láthatatlanná vált, vagy ha úgy akarta megsokszorozta vele a harcosai számát, hogy úgy tűnjön százak helyett tízezrek állnak a csatasorban. Az alkalmas pillanatban villámokat kavart a szélből vagy éppen esőt fakasztott a felhőkből. Csak így, a természetfelettivel szövetkezve sikerült legyőznie a szászokat, és ezért kellett a Bretwaldának olyan szégyenletes módon elmenekülnie az eboraci mezőről. Azt is, mesélik, hogy a csata legsötétebb pillanataiban egy különös, magas, csontvázszerű alakot láttak mögötte vágtatni, vállán bíbor palásttal, és a homlokán egy három ágú koronával, aki egy hatalmas palossal metszette le azoknak a karját, akik fegyvert mertek emelni a vezérre. Vannak olyan énekmondók is, akik biztosan tudni vélik, Urien elzarándokolt az elátkozott Ynis Món-ra, hogy megidézze a halott druidák szellemét. Azok, akik arra esküdöznek, hogy szemtől szembe figyelhették meg őt a csatában, váltig állították, a kísérői nem is voltak emberek, és hogy a holló-pajzsosok vértje alatt nem volt hús, csupán valami megfoghatatlan sötétség. Szellemek voltak, kísértetek a rómaiak előtti erdők párás mélyéről vagy lidércek Caledónia sötét pusztáiról és talán ott harcoltak közöttük Arthur egykor volt lovasai is, de az arcuk csak kiszáradt csont, a mosolyuk pedig a rothadó koponyák gúnyos és iszonytató vigyora. Uriennek talán ezért is kellett meghalnia a győzelmet követően: a pokol elragadta a lelkét fizetségért. Mi kevesen, akik sejtettük az igazságot vagy hallgattunk, vagy pedig egy mérgezett tőr, vagy egy alkalmatlan időben elrepített nyílvessző hallgattatott el örökre.
A szövetség vezetését a Byrneichi Morcant vette át, és sokan közülünk, ahogyan én is, azt sejtettük, hogy ő mérgezte meg Urient, a győzelmi ünnepséget követő lakomán. Morcant siratta a halott vezért, amikor a számtalan forradással borított test megtisztítva és kiterítve feküdt a ravatali asztalon, Morcant esküdött bosszút Urien sírja felett, hogy szigorúan megbüntet mindenkit, akinek köze lehetett a halálához.
Bizonyosat erről nem lehetett tudni, mert azokban az években, mindenfélét meséltek: mindenki tudott valamit és senki sem tudott semmit biztosan. Aneirint, a bárdot nem sokkal ezután holtan találták meg egy elhagyatott folyómederben, - szörnyű vágásokkal az oldalában és a csuklóin, és egy véres rövidkardot a teste mellett, - azt mondták őrületében vetett véget az életének, mert az istenek megtagadták tőle a versek adományait, és Urien halála óta némaságra kárhoztatták a hárfáját. Geraint püspököt pikt zsoldosok vakították meg, nyelvét pedig kivágták, hogy soha többet ne beszélhessen. Egy kolostorba zárták, valahol a nyugati tenger szigetein elrejtve, ahol nemsokára ismeretlen kezek megfojtották, ahogy a zsoldosokat is, akik korábban elhurcolták. Sosem derült ki, hogy ki volt a megbízó. Owain-t Rheged királyának választották, de nem sokáig uralkodott, Morcant ugyanis elsősorban őt vádolta Urient megölésével, meggyőzve a tanácsot, hogy büntessék meg az új királyt. A következő tavaszon csatát is vívtunk Salway mellett, Gododdin-i Mynyddog és Emlet-i Gwallog is ellenünk fordult, harcosok jöttek Gwynedd-ből és Pengwern-ből, a gaelek hazamentek, s egyedül a Strathclyde-i Riderch állt ki mellettünk, de ő sem tudott a Salway-i síkon számottevő erővel jelen lenni. A Hollópajzsosok mind egy szálig elestek, miközben falanxot formálva védelmezték urukat, de végül is Owain meghalt a csatában: állítólag maga Morcant ölte meg, egy tiszafa nyílvesszővel, amely éppen a bal szemébe fúródott és amelyet Morcent egy hófehér csataló nyergéből lőtt ki. Azt mondják ötezer ember veszett oda azon napon. De két évre rá már Morcant is halott volt, egy jelentéktelen csetepatéban fulladt a folyóba, az őt üldöző Deirai Aetelfrith elől menekülve. Egy új vezér emelkedett fel keleten, és új hajók érkeztek Berniciába a keleti tenger másik partjáról, és a nagy szövetség, amit Észak királyai kötöttek Britannia felszabadítására, végleg felbomlott, és soha nem is jött létre többé. Mi, akik egykor Urien hívei voltunk, délre menekültünk, és elrejtőztünk a kolostorokban, vagy visszavonultunk valami isten háta mögötti helyre, a sziklás és elhagyatott Siluria völgyeibe, vagy pedig Dyfed-ben, a Gael kalózok paradicsomába. Én is délre, Merciába mentem, és felajánlottam a szolgálataimat Pendának a szásznak, mert a szászok egymás között is örökké háborúskodtak, és ő volt az egyetlen, aki tehetett valamit az északon élő rokonai ellen.
És miközben Észak királyai újfent egymással háborúztak és elesett Elmet, Byrnech, Pengwern és végül Rheged is, - és minden pontosan úgy lett, ahogyan azt Aneirin egykor megjósolta: a szászok kijutottak a nyugati tengerhez, és Aethelfrith feldúlta Caer Lugust, és rabszolgasorba hajtották Urien leányait és Urien fiait, és fellángoltak a tüzek a végig a városokban és a falvakban, még a távoli Dumnoniában és Ystrad Clutban is. És eljöttek a nyomorúságos napok, amikor a britonok húsa táplálta ezeket a tüzeket, és látták a harcosok önmagukat, mint megtört árnyakat tengődni a sötét, terméketlenné tett földeken.
- III -
És most, én Peredur fia Maelgwyn, az utolsó csata utolsó túlélője itt ülök ebben a komor szobában, és lúdtollat mártom a tintába, amelyet Hilduin apát küldött nekem Ióna szigetéről, és az utolsó szavakat rovom a kódex megsárgult lapjaira.
Oswiu, Northumbria ifjú királya szeretné megkaparintani Pendától a bretwaldai címet, és nem nyugszik addig, míg Oswald halálát meg nem bosszulva nem öli meg Pendát, Merciát pedig hozzá nem csatolja Northumbriához. Az ő nyelvükön ez azt jelenti: Északra az Umber folyótól. Így nevezik most mindazt, amelyet mi egykor a Hen Ogleddnek, vagyis a Régi Északnak hívtunk. Hónapok óta másról sem hallani, csak hogy Northumbria sereget gyűjt, hogy összeszövetkezett a gaelekkel és a piktekkel, hogy északi hordák fogják elözönleni Mercia határait. Nemrégiben egy kémet is elfogtak, aki vándorkereskedőnek álcázva próbált belopózni a Bretwalda várába. A viharfelhők már régóta gyülekeznek Mercia északi határa körül, és csak idő kérdése mikor tör ki a förgeteg. De ezek a barbárok bármennyit is öljenek meg a saját fajtájukból, mindig jönnek még keletről, Jütlandból és Dániából, Frankföldről és arról az istenverte helyről, amit a rómaiak Germániának neveztek. Nekünk pedig nincs más, csak a kegyetlen tenger a hátunk mögött és az ellenséges Hibernia. A barbárok a tengertől a tengerig üldöztek minket és nincs hová menekülnünk előlünk. A sötétség egyre terjed, századok óta terjed, mint egy baljós és csillapíthatatlan járvány, mint a penész, amely, lassan de állhatatosan felfalja a régi pergameneket, (amelyeket itt őrzök a ládámban, és amelyekre a filozófusok, papok és a druidák Atlantisz, Egyiptom és Görögország bölcsességét jegyezték fel), vagy mint az Özönvíz, amelyet az Isten állítólag azért küldött, mert emberek ocsmány, és fajtalan életet éltek. Az emberek persze mindig ilyenek voltak - és éppen ilyenek is maradnak egészen addig, míg valaki el nem jön tüzes pallossal a kezében, hogy megtisztítsa tőlük a Földet. A Krisztus születésétől számított hatszáztizennyolcadik évében írom e sorokat, és már nincs sok hátra a hatszázhatvanhatodik évig, amikor is a világ egyes próféták szerint okvetlenül megsemmisül. Én is egyre inkább hajlok erre az álláspontra, és látom is már mindenütt az apokalipszis jeleit. Talán nem ezt jelenti Ebrauc, Elmet, Rheged veszte? Hamarosan már senki nem lesz, aki olvassa a latin betűket, vagy ezt a kódexet itt, és az oszlopos könyvtárakat, a kőfalú városok márványszobrait, a bazilikák lépcsőit, a kővel kirakott római utakat ahol egykor Maxen Wledig, Vortigern és Coel Hen légiói vonultak, az amfiteátrumok romladozó tetejét végképp felveri a szemét és a gaz. Nem indul több hajó Isca Dumnoniarum márvány-kikötőjéből a déli tengerek felé, hogy Itáliai bort, selymet és illatos fügét hozzon a britonok királyainak udvarába. Nem égetnek több faggyú illatú gyertyát a zöldfüvű völgyek kolostorainak magányában, ahol a szerzetesek az Evangéliumot, Cicerót, Platónt, Plutarkhoszt vagy a Hen Ogledd hőseinek regéit, az Y Gododdint másolják a cellák mélyén, és örökké elhal a bárdok éneke is Britannia királyságainak lerombolt és sivár csarnokainak csonthalmai közt. Hamarosan nem lesznek csak szászok, angelek és jütök, és a a világra pedig hosszú és sötét álom terül majd, amelyből talán csak a halál jelenti az ébredést.
- IV-
Samhain ünnepekor nem ritkák a jelenések. Talán rosszul tettem, hogy azon a napon hollószárnyat és hollókarmokat tettem a házam tornácára, ajándékul és engesztelésül a lelkeknek, nem pedig a béka nyelvét vagy pacsirta vérét kis tégelyekben csorgatva és denevér szárnyát az ajtóra szögezve. Ilyenkor, ha csak egyetlen napra is, de leszállnak az Annwyn-ból, hogy suttogjanak az élőknek, nem tudni jó szándékkal érkeztek-e, és – habár bölcsebbek az élőknél, - nem biztos, hogy elárulják nekik minden titkukat.
Számomra úgy tűnt, hogy a hold delejes fényében fürdő udvar az imént még kihalt volt, de a fekete köpenyes idegen, most mégis ott állt. Az ajtó zörgetésérére sokáig nem is feleltem, mert a sötét csuklyától nem láthattam az idegen arcát, de a nyakában függve rögvest felismertem a hollókoponyát. Egy szemvillanás alatt az ajtón belül termett, anélkül hogy hívtam volna.
- Ki vagy? – Kérdeztem az alakot.
- Senki olyan, akit ismerhetsz, Peredur fia Maelgwyn.
- Mondd meg, hogy ki vagy! – Követeltem a válaszát, - Fedd fel a csuklyádat és mutasd meg az arcod!
Száraz és különös nevetést hallatott. Tébolyult volt ez a nevetés, olyan, mint amiket a csata hevében hallattak néhányan, akiket már halálos seb borított, de még mindig tovább harcoltak, egészen addig, még a fegyverük ki nem hullott élettelen karjukból.
- Az északi szél szárnyán érkeztem, a Humberen túlról. Én vagyok a füst Kaledónia hegyeinek ormán. Hívásodnak engedelmeskedve érkeztem hozzád, hogy elhozzam neked a feledést és a gyógyírt.
A csuklya alatt a bomlás és a rothadás félreérthetetlen szagát éreztem. Rettegve elhúzódtam tőle, és tekintetem a ládám mellé támasztott rövidkardra esett. Ő azonban tovább folytatta.
- Ahová most megyünk, ott már nem lesz szükséged fegyverre, sem az imáidra.
- Hová viszel engem? Kérdeztem borzongva.
- Elérkezett az idő. Felelte ő, a legtermészetesebb nyugalommal.
- Minek az ideje?
- Hogy vége legyen mindennek. A hegyek összeomlanak, a folyók visszafelé kezdenek folyni, a tölgyek egymást fojtják meg az erdőkben, a tengerek elöntik a földet, a csillagok belehullanak a napba és a nap pedig lezuhan az égről. Nem lesznek többé évek, nem lesz idő és mi valamennyien istenek leszünk. Mennünk kell! Csak tovább és tovább, fel a felhőkbe.
Észak felől ekkor felhők sorjáztak a fejünk felé, és mi, ahogyan a holló repül, felemelkedtünk. És semmit sem láttam, amíg ez a repülés tartott, de hamarosan egy dombtetőn találtam magam, ahol körös körül tüzek izzottak. Sötét alakok álltak körben a dombtetőn, kezükben lándzsa és pajzs, mellükön római vért vagy a centuriók vörös tollú acélsisakja.
- Hol vagyunk? – Kérdeztem a kísérőmet.
- Ott, ahol az idő visszatér önmagába. – Felelte ő. Ez itt a múlt. És ez a jövő. Férfiak, gyermekek és asszonyok sereglettek körénk a sötétben. Különös népek voltak ezek, csendesek, ünnepélyesek és hidegek, a bőrük tapintása a sír érintése, és tágra nyílt szemeikben nem volt fény. Néhányan közülük fegyvereket is hordoztak, lándzsákat, pajzsokat és kardokat, és láttam egyes pajzsokon a holló jelét. A holtak serege egyetlen hang nélkül engedett át minket, és a kísérőm egy homályba burkolt fekete szirtfokra vezetett, amely egy csendes, nyugodt, mozdulatlan tenger felett emelkedett a csillagtalan ég felé. És habár semmilyen égitest nem bocsátott számunkra fényt, tisztán láttam, hogy egy hatalmas, fekete gálya közeledik a néma part felé. És azt is láttam, hogy a fedélzeten alakok állnak, tetőtől talpig szürke, csuklyás köpenybe burkolózva, és középen egy magas, komor, elmosódott árny, a vállán bíbor palást és a fején három ágú korona. És én, lassan a szirtbe vágott lépcsőkön, elindultam feléjük.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
