H. P. Lovecraft emlékének
Sötét este volt, amikor barátommal egy tábortűznél ülve a különböző természetfeletti jelenségekről beszélgettünk. Éjszakai társalgásunk meglehetősen kellemes hangulatban zajlott, melyhez a szomorú őszhöz képest is jónak bizonyuló időjárás feltehetőleg legalább annyira hozzájárulhatott, mint a magunkkal hozott bor; az az enyhén savanyú, minőségi nedű, mely segített abban, hogy mindennemű gátlás nélkül oszthassuk meg a másikkal furcsa, talán túlságosan is másviláginak ható gondolatainkat. A misztikum valamennyi ágára kitértünk akkor, melynek folytán az órák egymás sarkára hágtak, s mivel az egyre magasabbra kúszó hold fénye különösen hangulatossá varázsolta az okkult témákról való értekezésünket, ezért egyikünk sem érzett kedvet ahhoz, hogy véget vessen a mind hosszabbá nyúló estének.
– El akarok mesélni neked egy történetet, Brandon – szólt hirtelen barátom, mikor a végére értünk a szellemek létezéséről folytatott vitánknak. Barátom, Henry – velem ellentétben – nem volt már fiatal; arcát az öregkor ráncai redőzték, halántéka felett egyébként dús barna haja erősen őszült. Furcsa, a tűz fényében sárgásan izzó tekintetét rám vetette, ujjai pedig szorosabbra fonódtak a kezében tartott pohár nyakán. – Nemrég olvastam, és úgy hiszem, hogy téged mint a természetfeletti jelenségek ismerőjét, minden bizonnyal érdekelni fog.
Szavai hallatán óvatosan biccentettem, miközben belekortyoltam italomba, melynek savanyú ízét még a csemegeként hozzá majszolt sajt sem tudta elnyomni. Nem is bántam; a lehetőség, hogy hallhatok egy rémmesét, kétségtelenül felvillanyozott annyira, hogy utána már ne érdekeljen a valahogy egyre kellemetlenebbé váló bor zamata. Hiszen az okkult és misztikus dolgokhoz kötődő rajongásom közismert volt; mint ahogy az is, hogy mindig örömmel fogadtam, ha valaki egy hasonló történettel örvendeztet meg... Egy újabb kortyot követően biccentettem tehát, barátom pedig a tűz túloldalán ülve hamarosan bele is kezdett egy régies, jellegzetesen gótikus témájú elbeszélésbe:
– 1263-ban egy gazdag bárónak különös gyermeke született; különös, mert bár a kicsi minden szempontból normális körülmények között jött a világra – attól eltekintve, hogy egy addig meddőnek hitt asszony adott életet neki, egyes későbbi vélekedések szerint az Ördög segítségével –, a testét ijesztő rendellenességek csúfították el. Azt, hogy pontosan hogyan is nézett ki, nem lehet tudni, de az biztos, hogy a látványa mély ellenérzést váltott ki mindenkiből, aki csak ránézett. Ez alól a szülei sem voltak kivételek; attól a pillanattól fogva undorodtak sarjuktól, ahogy az legelőször felsírt a bábaasszony kezében. Nem tudták szeretni és befogadni őt a családba, ám megölni sem akarták, így életben hagyták; bezárták a kastély egyik titkos helyiségébe, s létezéséről – a rokonain és az időközben megőrült bábaasszonyon kívül – csak néhány szolga és közeli ismerős tudott, akik a szörnyszülött gyermek alapvető szükségleteiről gondoskodtak.
Torzszülött volt tehát, ám azt mondják, hogy – a híresztelésekkel ellentétben – gonosz nem; ijesztő külseje érző szívet takart, mely okán nem érdemelte meg mindama szörnyűséget, amit vele tettek; nem érdemelte meg a testi rendellenességeinek betudható utálkozó pillantásokat és a kirekesztést. Akárhogy is, mindössze egyetlen ember akadt, aki nem gyűlölte őt; egy szomszédos, nagyhatalmú földesúr legifjabb sarja, egy tízéves fiúcska, aki gyakran vendégeskedett a kastélyban. Ez a gyermek különös módon tudomást szerzett a titkos helyiségben elkülönülten élő szerzetről, s – egy szolga segítségével – gyakran fel is kereste a nála alig pár évvel idősebb szörnyszülöttet; és mivel rendkívül jól megértették egymást, a kezdeti kíváncsiság fokozatosan barátsággá mélyült. Úgy tartják, hogy találkozásaikról a kezdeti időkben a szolgán kívül csak a fiúcska bátyja tudott – aki egyszer kifigyelte az öccsét –, ám aztán eljött az idő, amikor fény derült a kapcsolatukra.
Hogy mi történt pontosan azon a borús, esős napon, melyen szokatlanul erős szél ostromolta a kastély falait, talán örökre titok marad; tény azonban, hogy az egyik cselédfiú furcsa, síró hangokra figyelt fel, melyek egyenesen a titkos helyiségből jöttek, ahová belépve döbbenten szembesült a szörnyű látvánnyal. Mert odabent, a szalmával felszórt helyiségben a kisgyermek feltépett torkú holttestére bukkant, mely már órák óta heverhetett a véráztatta szénán; s mellette ott térdelt a különös, torz ifjú, hangosan nyüszítve.
A szörnyszülött gyermeket ezt követően – bár váltig állította, hogy ártatlan és hogy egy kegyetlen cselszövés áldozata lett – elfogták és a kétségbeesett személyzet nyomására úgy döntöttek, véget vetnek életének. Mivel azonban nem volt bátorságuk hozzá, hogy megöljék, ezért kivitték a kastély közelében álló temetőbe, s ott – miközben a fiú elátkozta őket és az egész világot – bezárták egy elhagyatott sírboltba, a lejáratot pedig befalazták, hogy kitagadott gyermekük soha többé ne juthasson ki a napfényre, s ott éljen lent, egészen addig, míg éhen nem hal. Ez valószínűleg néhány napon belül be is következett, de úgy beszélik, hogy tébolyodott szelleme bosszút állt azokon, akik kiközösítették és száműzték őt a halálba, és azóta is ott bolyong, a sötét, elhagyatott járatok mélyén.
– Nos, mi a véleményed? – kérdezte barátom, amikor a végére ért elbeszélésének. – Remélem egyetértesz velem abban, hogy nem egy hétköznapi történetről van szó... – Válaszra várva tekintett rám, én azonban jobbnak láttam, ha csendben maradok, ott, a már szinte teljesen leégett tűz előtt, mélyen a gondolataimba merülve.
Kétségtelenül izgalmasnak és érdekesnek tűnt a Henry által elmondott mese, még annak ellenére is, hogy olvastam már hasonlókat; az ódon rémtörténetekhez kötődő rajongásom folytán ugyanis a gótikus irodalom szinte valamennyi művelőjének kötetei ott sorakoztak polcomon, így tehát nem voltak teljesen ismeretlenek számomra az efféle középkori hangulattal átitatott kísértethistóriák. Ennek ellenére valami mégis megragadott a történetben; nem tudom pontosan megmondani, hogy a főszereplő lény sanyarú sorsa vagy környezetünk komorsága hatott rám olyan nagy erővel, de annyi bizonyos, hogy még percekkel az elbeszélés után is teljesen barátom meséjének hatása alatt álltam. Szinte láttam magam előtt, ahogy a gazdag, nemesi család élve eltemeti legifjabb sarját; és jeges borzongás futott végig a gerincemen, ahogy elképzeltem azt a leírhatatlanul förtelmes torzszülöttet, ahogy a sírbolt mélyén üvölt fájdalmában...
Kétség sem fért hozzá: féltem, s ezt le sem tagadhattam volna. Hogy Henry észrevette-e reszketésemet, nem tudom, de én önkéntelenül is közelebb húzódtam tábortüzünk parázsló hamvaihoz, miközben gyorsan belekortyoltam boromba. A sajt ugyan már rég elfogyott, de nem is bántam; szükségem volt az erős fehérbor hatására, hogy elűzze félelmeimet és kiégesse agyamból a katakombák mélyén kísértő kárhozott lélek képét...
Komor gondolataimból barátom szavai zökkentettek ki:
– Brandon... ha érdekel, meg tudom mutatni a helyszínt, ahol az a bizonyos dolog megtörtént...
– Tessék? – kaptam fel a fejem azonnal, s csodálkozva néztem a tűz túloldalán ülő társamra. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy Henry bizonyára csak a bolondját járatja velem, megpróbálja minél inkább kihasználni azt, hogy sikerült megrémisztenie egy ilyen ostoba rémtörténettel; de barátomra tekintve rá kellett jönnöm, hogy nem erről van szó: nyugodtan, mozdulatlanul ült ugyanis velem szemben, és vékony ajkán a gúnyos mosoly legkisebb jelét sem tudtam felfedezni.
– Azt akarod mondani, hogy ismered a helyet, ahol... – kérdésemet nem fejeztem be, de nem is volt rá szükség; Henry szótlanul bólintott.
– Akarod, hogy megmutassam?
– Igen! – vágtam rá gyorsan, talán túlságosan is gyorsan, mert úgy éreztem, nem szalaszthatok el egy ilyen lehetőséget. – Mutasd!
Társam egy pillanatig csendben nézett rám furcsa, kifürkészhetetlen szemeivel, aztán végül kiitta maradék borát, s letéve poharát egy kőre, felállt. – Akkor gyere! – szólt, s szétrúgva tábortüzünk zsarátnokait, elindult az erdő szíve felé. Még láttam, ahogy felkapcsolja elemlámpáját, s felém int, hogy kövessem, majd a következő pillanatban alakját elnyelték a környező fák, melyek sötét kontúrja nyomasztóan magasodott az éjszakai égboltra.
Nem emlékszem pontosan, mennyi ideig mentünk elemlámpáink reszkető fényében; arra viszont igen, hogy mindvégig az erdő olyan részein haladtunk, amelyekről addig nem volt tudomásom. Mohás, az éjszakai félhomályban furcsán betegnek tűnő fákat kerülgettünk, miközben az elburjánzott aljnövényzet egyre jobban megnehezítette előrehaladásunkat; mindketten többször is megbotlottunk a gonoszul tekergő gyökerekben, s ilyenkor nem sokon múlott, hogy nyakunkat nem szegtük a nyálkás talajon való botorkálásunk során.
Egyre mélyebbre hatoltunk az akkor kárhozottnak tűnő erdő fái közé, egészen addig, amíg azok ritkulni nem kezdtek körülöttünk, s egy nagy, világos tisztás nem bontakozott ki a lassan leszálló ködből. De miféle tisztás!
Már első pillantásra láttam, hogy az előttünk elterülő terület nem tartozott az erdőhöz; és abban is biztos voltam, hogy hajdanán valószínűleg temetkezési célokra szolgált. Hogy mikor – száz, kétszáz, vagy éppen ötszáz éve – azt nem tudtam, de hogy temetőként használták, azt ékesen bizonyították a rozsdás kerítés mögött emelkedő sírok.
Barátomra láthatóan nem tettek különösebb hatást az elmúlás komor jelképei: szó nélkül elindult előre, én pedig – nem tehettem mást – kicsit szorongva bár, de követtem.
Ahogy közelebb értünk a temetőhöz, s átbújtunk a foghíjas kerítés résein, úgy tárult fel előttünk mind nyomasztóbb mivoltában az ódon sírkert; először csak a közelben magasodó ferde kereszteket és köveket láttuk, aztán megpillantottuk a távolabbi kriptákat és mauzóleumokat is.
Még jóformán szét sem nézhettem, amikor Henry újra elindult, ezúttal egy kopár, fekete fa felé. Lassan, ráérősen haladt; úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja a félelmetes környezet. Igaz, kettőnk közül mindig is ő volt a bátrabb; bármilyen kísérteties helyre bemerészkedett, s arcán soha nem tudtam felfedezni a félelem legkisebb jelét sem.
Engem azonban kétségtelenül nyomasztott a helyzet és maga a táj; lehet, hogy csak a nedvesen gomolygó ködből előbukkanó kősírok látványa, de az is lehet, hogy egyszerűen csak a késői időpont hatott rám ilyen erővel. Mindenesetre, amennyire szerettem otthon hasonló helyszínen játszódó rémtörténeteket olvasni, olyannyira nem élveztem most az ittlétet.
Ettől függetlenül követtem barátomat a temető közepe felé, egészen addig, amíg a keresztek között botorkálva el nem értünk egy kisebb térségre. Itt megálltunk körülnézni, de mindössze néhány nagyobb épületet és sírt láttunk, melyek félkörívet alkotva vettek körül egy, az eddigieknél díszesebb mauzóleumot.
– Nos, Brandon, megérkeztünk – pillantott rám barátom, s felemelve kezét, egyenesen a teret uraló építményre mutatott. – A legenda szerint ide temették el élve a torzszülött gyermeket... – szólt, s én még színpadias mozdulatainak ellenére is összerezdültem.
Nagyot nyeltem, s közelebb lépve a sírbolthoz, megvizsgáltam az alacsony, kőből készült kaput. Tömör, mohalepte felületet láttam magam előtt, melyről már ugyan régen lekoptak a hajdanán gazdag díszítések, ám az ajtó egy pontján még felfedezhető volt valamiféle furcsa, elnagyolt minta, mely azonnal felkeltette a figyelmemet. Kíváncsian hajoltam közelebb hozzá, s elemlámpám fényében megpróbáltam minél jobban kivenni.
– A legenda szerint – szólalt meg barátom a hátam mögül, alaposan rámijesztve –, azt a lény karcolta karmaival a kapuba, amikor a szolgák megpróbálták belökni a kriptába... – Tényleg? – kérdeztem vissza szárazon, s egyre inkább kezdett megerősödni bennem a gyanú, hogy barátom egyszerűen csak tréfát űz velem. Az, hogy ő egyáltalán nem félt, már önmagában is erre engedett következtetni, nem is szólva a vélhetőleg csupán a megijesztésemet szolgáló kísérleteiről... – Rendben, akkor menjünk be, és nézzünk szét odalent! – vágtam vissza ösztönösen is, s ujjaim máris a kapu melletti réseket kutatták, esetleges feszítőfelületek után. Barátom azonban nem mozdult. – Megőrültél? Be akarsz menni?! – suttogta, s most először láttam félelmet tükröződni az arcán, ami különösképp meglepett, hiszen nem teljesen erre számítottam. Ennek ellenére nem hagytam annyiban a dolgot, már csak azért sem, mert egyre bátrabbnak éreztem magam, s mind több kedvem támadt egy hangulatos sírmélyi sétához. – Csak nem ijedtél meg? – kérdeztem gúnyosan, s módfelett nagy örömömet leltem abban, hogy – barátommal ellentétben – sikerült leküzdenem pár perccel ezelőtti gyengeségemet. Furcsa volt viszont belegondolni abba, hogy nem sokkal ezelőtt még éppen én féltem, s ő nem... Ekkor azonban eszembe jutott valami. – Mondd csak, Henry... ha ez tényleg az a hely, akkor... hol van az a bizonyos kastély? Barátom egy pillanatig csendben nézett rám – láttam a rettegést a hold fényét visszatükröző szemében –, aztán szótlanul balra nézett. Követtem a tekintetét, s a következő pillanatban különös felfedezést tettem; mert a közelben, a temetőn túl egy nagy, ódon épület magasodott az erdő fölé, törött ablakkereteivel és borostyánnal átszőtt falaival. És azt furcsálltam a leginkább, hogy – bár alig pár száz méternyire állt tőlünk – eddig észre sem vettem. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, és eszembe jutott, hogy felhagyok szándékommal, de mivel nem akartam Henry előtt gyengének mutatkozni, ezért összeszedtem magam, s visszafordultam a közelben álldogáló barátom felé. – Nos, Henry, azt hiszem, ez igen kevés ahhoz, hogy elijessz ettől a helytől! – nevettem fel, s megpróbáltam minél természetesebben viselkedni. Ez azonban nem sikerült; nevetésem erőltetett volt, hangom pedig még mindig remegett a bennem lappangó félelemtől. Hogy barátom észrevette-e megrendülésemet, nem tudom, mint ahogy azt sem, a szavaimból merített-e erőt; mindenesetre a következő pillanatban mellém lépett, és végigsimított a mauzóleum ajtaján. – Rendben... ha tényleg úgy gondolod, nézzünk szét odabent!
Szavai megdöbbentettek ugyan, de kényszeredetten mosolyogva próbáltam erősnek mutatkozni; nem szerettem volna, ha Henry észreveszi félelmemet, melynek alapját, jól tudtam – a temetői tájat nem számolva – mindössze egy ostoba rémtörténet képezte...
– Rendben... menjünk! – szóltam határozottan, nem foglalkozva lábaim remegésével. Le akartam küzdeni a félelmeimet, s tudtam, hogy erre csak egy mód van: az, ha rászánom magam erre a pokoljárásra...
Elszántan léptünk oda a bejárat elé, kezünkben néhány, a környéken talált fadarabbal, készen arra, hogy feltörjük a sírboltot. A feladat kétségtelenül nehéznek látszott, ám szerencsénk volt; nem kellett különösebb erőt kifejtenünk, hiszen az anyag, melyet hajdanán a befalazáshoz használtak – feltehetőleg az ódonsága miatt – vastag darabokban pergett ki a kapu körüli résekből, ahogy hozzáértünk – nem telt bele pár perc, és egy sötét nyílás tárult fel előttünk.
Kíváncsian irányítottuk elemlámpáinkat az ajtón túli feketeségbe, s azok fénye egy lefelé vezető, meredek lépcsőre esett, melyet penészes, repedezett falak öleltek körül. A végét nem láttuk, mert pár méter után elkanyarodott jobbra, ám az akna mélyéből feltörő rothadásszagot tisztán éreztük, s ez egy pillanatra újra megállított minket. Ismételten elbizonytalanodtam, és eszembe jutott, hogy még nem késő feladni a tervünket; most még visszafordulhatunk... Eljátszottam a gondolattal, ám végül mégis elvetettem azt; túlságosan erős volt akkor a sír világának csábítása, túlságosan is az...
– Készen állsz? – suttogtam barátom felé, s a sápadt holdvilágnál láttam, hogy ő is legalább annyira remeg a ránk váró út gondolatától, mint én. Henry ennek ellenére szótlanul bólintott, majd elindult lefelé, elemlámpáját a sötétség mélyének irányítva. Nekem is mennem kellett; néhány másodperces gondolkodás után nagyot lélegeztem a kinti, friss levegőből, aztán én is beléptem az ódon falak közé.
Lassan, megfontoltan ereszkedtünk egyre lejjebb a sírbolt ismeretlen mélye felé, különösképp ügyelve lépéseinkre; ezt az tette indokolttá, hogy a lépcsőfokok helyenként igen rossz állapotban voltak: töredezettnek, hiányosnak láttam őket a halvány mesterséges fényben, emellett pedig egyre nyálkásabbak, vizesebbek lettek, mely szintén nem könnyítette meg a dolgunkat. Olyannyira nem, hogy sokszor csupán a kiszámíthatatlan sors mentett meg minket a mélybe zuhanástól, és az, hogy szinte araszolva haladtunk előre, mely minden figyelmünket lekötötte, így meg sem próbáltuk oszlatni az egyre mélyülő csendet; azt, amit csak valami halk zaj – talán vízcsepegés – tört meg időnként.
A komor, szürke falak között haladva elborzadva gondoltam bele, milyen régi is lehet ez a hely; ám kérdésemre nem volt válasz, és az engem emésztő félelem sem csökkent, sőt: minél lejjebb értünk a sírboltban, annál rosszabbul éreztem magam. A lépcső pedig csak rejtelmesen kanyargott előttünk, és nem akart véget érni; hogy hány percig kellett lefelé botorkálnunk, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy alaposan megizzadtunk az állandó koncentrálásban, mely nélkül minden egyes lépésünkkel az életünket tettük volna kockára.
Aztán, egy örökkévalóságnak tűnő idő után, leértünk egy aránylag széles folyosóra, mely hozzávetőlegesen ugyanúgy nézett ki, mint a lépcsőakna; a falak szürkének, repedezettnek tűntek és a fentiekkel megegyezően itt is vékony penész-, illetve moharéteg borította őket. Új volt viszont a víz jelenléte, mely bokáig ért a járatban, és amely – az utolsó lépcsőfokról lelépve – azonnal átáztatta cipőnket. Hogy maga a folyosó milyen hosszan vezethetett előre, azt nem tudtuk pontosan megállapítani, mert amíg a lámpafényben elláttunk, sem kanyar, sem újabb lépcső nem szakította meg azt; annyi azonban biztosnak tűnt, hogy a zavaros folyadék a járat alját még egy jó darabon ellepte.
Itt már mindenesetre nem gondolhattuk meg magunkat; nem fordulhattunk vissza, és ezért úgy döntöttünk, szétnézünk idelent. Mivel a mennyezet kellően magasnak bizonyult ahhoz, hogy állva induljunk el a járatban, így egymás mögött haladtunk; én mentem elöl, barátom pedig szorosan a nyomomban volt.
Egy ideig csak a kopár, egyenetlen falakat láttuk, ám néhány méter megtétele után változott a helyzet, és elemlámpánk fénye különböző, a főfolyosóról nyíló leágazásokat világított meg. Ezek hozzávetőlegesen egyformák lehettek; ugyanolyan szélesnek tűntek, és pár lépés után mindegyik véget ért egy félköríves boltív alatt húzódó kőajtónál. Úgy gondoltuk, hogy a sírkamrákba vezetnek, ezért egyelőre figyelmen kívül hagytuk őket, és inkább továbbmentünk.
Nemsokára aztán olyan leágazások mellett is elhaladtunk, melyekbe bevilágítva nem láttunk mást, csak a sötétséget; nem tettünk próbát velük, ám ennek oka nem az útvesztéstől való félelem volt; az elhelyezkedésükből ugyanis arra a következtetésre jutottam, hogy feltehetően az egész hely szabályos kocka vagy téglalap alakú – már csak az ésszerűség kedvéért is –, ennélfogva tehát kizártnak tűnt, hogy eltévedjünk itt, a sírbolt mélyén. Ez megnyugtatott, de örömömet nem tudtam megosztani társammal, mert Henry meglehetősen csendesnek bizonyult; igazán szűken mérte a szót, így én is hallgattam, mivel nem akartam erőltetni a beszélgetést.
Egy idő után aztán azt vettem észre, hogy barátom elmaradt mellőlem. Kétségbeesetten néztem körül, de Henryt sehol sem láttam; fehéren izzó lámpám fénye mindössze a salétromos falakat és a komor boltíveket világította meg a folyosó mindkét oldalán. Elképzelni sem tudtam, hogy hová tűnhetett, melyik beugróban maradhatott le; de egy pillanatra meghűlt az ereimben a vér, amikor arra gondoltam, hogy egyedül maradtam idelent, a sírbolt mélyén... Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen én vagyok a felelős barátomért, hiszen én vettem rá, hogy ereszkedjünk le ide, erre a pokoli helyre, és ettől csak még rosszabbul éreztem magam.
Kétségbeesetten, barátom nevét kiabálva indultam el visszafelé – jóllehet abban sem voltam biztos, honnan is jöttünk –, s elemlámpám ide-oda csapódó fénysugaránál csak szívem dobogása lehetett zaklatottabb. Akármerre fordultam is azonban, sehol sem láttam Henryt; mindenhol csak a komor, élettelen falak és boltívek alatt megbúvó kőajtók magasodtak, semmi más. Már éppen odaléptem volna a legközelebbi kripta bejáratához, hogy végső elkeseredésemben a koporsókat rejtő termekben keressem tovább eltűnt társamat, amikor hirtelen elemlámpám pislákolni kezdett, és a következő pillanatban magába zárt a sötétség.
Megszédültem, nem sokon múlott, hogy el nem estem; végül állva maradtam, de félőrülten, cselekvésre képtelenül tekintettem körül. Helyzetem ennél rosszabb már nem is lehetett volna; egyedül voltam odalent, a sírmélyi sötétben, egy kísértetjárta folyosórendszer közepén, reménytelenül eltévedve. Önbizalmam romokban hevert: rettegtem, s ez majdnem arra kényszerített, hogy sikoltva rohanni kezdjek az ismeretlenben, amikor egy váratlan felfedezést tettem. Ekkor jöttem rá, hogy nincs teljesen sötét; valami halvány, vöröses fény – mely talán a falakból szűrődött – bevilágította a járatot. Igaz, jóformán ahhoz is kevésnek tűnt, hogy lássam, merre tartok, engem azonban mégis megnyugtatott valamennyire, így használhatatlan elemlámpámat szorongatva tekintettem körül.
Két lehetőség állt előttem, és éppen azon gondolkoztam, hogy merre is keressem tovább a titokzatos körülmények között eltűnt barátomat, amikor arra lettem figyelmes, hogy a folyosó egyik vége felől alattomosan kavargó és egyre sűrűsödő, légnemű anyag gyűrűzik a lábam felé. Leginkább valami furcsa ködhöz tudnám hasonlítani azt a jelenséget, melyet láttam; valamely sírbéli miazma lehetett talán, hogy pontosan miféle, azt nem tudhatom, annyi azonban bizonyos, hogy beborított, körbevett, egyre jobban eltömítve az orromat, számat, és nem sokkal később eszméletemet vesztettem.
Hogy mi történt velem akkor, talán örökre rejtély marad számomra, éppen úgy, mint ahogy az is, hogy mennyi idő esett ki az emlékezetemből; de amikor magamhoz tértem, furcsa, megmagyarázhatatlan eredetű dühöt éreztem; olyat, amely egyszerre döbbentett és rémített meg ott, a sírbolt mélyén, a vöröses ragyogásban állva. Elfojthatatlan, gyilkos indulat fűtött, egy irigykedő, hatalomvágyó ember iránt, aki nem átallott ármányos tervet szőni és megöletni az életét még éppen csak elkezdő vérrokonát, pusztán azért, hogy övé lehessen minden, ami áldozatát illette volna meg.
Hogy honnan fakadhattak ezek az érzések, meg nem mondhatom; de ezenkívül ködös, megfoghatatlan emlékek éltek még bennem a napfényt nem ismerő falak közti suhanásról és az örök sötétség leple alatt elkövetett cselekedetekről, melyek sokkal szörnyűbbek lehetettek, mint hogy azt el tudtam képzelni.
Teljesen összezavarodva álltam ott, s miközben a kezeimet furcsán hidegnek éreztem, kusza gondolatok jártak a fejemben. Mindenesetre két lehetőség állt előttem; a folyosó enyhén lejtett lefelé, s nekem el kellett döntenem, merre menjek tovább. Rémlik, választásom annak volt köszönhető, hogy a járat lefelé vezető szakaszát kifejezetten ellenszenvesnek találtam; ezen felül pedig mintha halk nyögéseket, sóhajokat hallottam volna a sírbolt mélyéből. Ekkor egy pillanatra eszembe jutott a barátomtól hallott rémmese az itt kísértő szellemről, így inkább a másik irányba indultam el. Annál is inkább, mivel reménykedtem benne, hogy ha felfelé megyek, előbb-utóbb kijuthatok a föld gyomrából. Hiszen immár egyértelmű volt, hogy egyedül képtelen vagyok megtalálni Henryt; tudtam, hogy segítséget kell hoznom.
Pár méter megtétele után aztán világossá vált számomra, hogy jó irányban indultam el; a levegő, alig észrevehetően bár, de tisztulni kezdett – az eddigi dögletes bűz helyett már inkább csak dohszagot éreztem –, és a vöröses ragyogás is érezhetően erősebb lett. Ennek ellenére lassan, óvatosan haladtam előre, kezeimmel a járat falait tapogatva, melyeket valami furcsa, ragacsos anyag borított; undorodtam az érintésüktől, de kénytelen voltam a támaszukat keresni, mert a padló még mindig nagyon csúszósnak bizonyult.
Nem tudom, meddig mentem akkor előre a vörhenyes fényben fürdő járatban, egyre felfelé, s mennyi ideig tartott magányos pokoljárásom a sírbolt mélyén; de amikor végül megálltam, hogy tájékozódjam, egy sötét árnyat vettem észre; egy mozdulatlanul álló alakot, alig néhány méternyire tőlem, aki a félhomályban egyértelműen a barátomnak tűnt.
Megkönnyebbülten indultam el felé, és már éppen megkérdeztem volna társamtól, hogy előzőleg hol is maradt így le, amikor a közelében újra megpillantottam valamennyit abból a furcsa, ködszerű képződményből, s ez óvatosságra intett. Nem tudtam, hogy mi lehet az az alattomos miazma, de azt igen, hogy minél előbb el kell hagynunk a járatszakaszt és ezzel együtt magát a sírboltot is – nem késlekedhetünk tovább és nem maradhatunk egy perccel sem többet idelent az átkos, őrületet hordozó falak között.
A következő pillanatban gyors léptekkel, barátomat hívogatva, a furcsa anyag foszlányait kikerülve indultam tovább, Henry pedig szerencsére követett, igaz, kicsit lemaradva, de még így is megnyugtatott a gondolat, hogy ott van mögöttem, és nem esett semmi baja.
Szótlanul, pusztán saját szapora lélegzetünket hallgatva lépkedtünk egymás mögött, s amikor már úgy gondoltam, hogy eléggé eltávolodtunk a különös, légnemű anyagtól, lassítottunk.
A járat előttünk még mindig felfelé vezetett, s nekem néhány kanyart magunk mögött hagyva hirtelen különös érzésem támadt; tisztában voltam vele, hogy lehetetlen, de mégis tudtam, hogy pont ugyanoda érkeztünk vissza, ahonnan nemrég elindultunk. Ezt a folyosók elhelyezkedéséből, valamint a környezetünkből egyértelműen megállapítottam; ám arra, hogy hogyan lehetséges ez, amikor mindvégig felfelé haladtunk, nem találtam ésszerű magyarázatot... Talán valahol eltévesztettünk egy kanyart vagy egyszerűen csak képzelődtem, amikor úgy gondoltam, hogy emelkedik a folyosó?
Kétségbeesetten fordultam meg, de barátom sötét alakján kívül csak a vörös ragyogásban fürdő falakat láttam, semmi mást. Ekkor, ebben pillanatban történt, hogy társam nekemtántorodott, én pedig az arcára tekintve felsikoltottam a velőmbe hasító iszonyattól. Mert Henry tekintetében idegen tűz égett, ellenem irányuló, gyilkos düh, melynek rémítő látványán csak annak ismerős mivolta tett túl; aztán, a következő pillanatban a vöröses fény barátom szétroncsolt, alvadt vérrel borított torkára tévedt, s én szűkölve vetettem bele magam a sötétségbe.
Lidérces menekülésemre csak homályosan emlékszem; nem tudom pontosan, meddig futottam odalent, az ősrégi járatok közt; a percek és az órák egymásba folytak, és csupán a mellettem elsuhanó újabb és újabb leágazások jelezték az idő múlását. Kétségbeesetten próbáltam kitalálni akkor a sírboltból, az őrülettel fenyegető falak közül, melyek elragadták barátomat; és melyek ott, a vörhenyes fényben nyomasztóan másviláginak hatottak, a színük pedig majdnem olyan volt, mint a kezemen sötétlő ragacsos anyagé.
A mai napig sem tudom pontosan felidézni, hogy mi történt akkor, merre mentem, és a gondviselésnek miféle csodája menthetett meg; de egy örökkévalóságnak tetsző idő után végül azt vettem észre, hogy a járat véget ér, s felbotorkáltam a meredek lépcsőn, ki, az akkor már hajnali fényben fürdő temetőbe. A sírokat kerülgetve hálát adtam a Sorsnak, hogy élek; s miközben a kora reggeli szellő végigsimította arcomat, átbújtam a kerítés résein, végre magam mögött hagyva az iszonyat és a halál e túlvilági helyszínét.
A következő napokban sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy mi is történt odalent valójában; ám választ egyetlen esetben sem találtam. Annyi bizonyos mindössze, hogy barátom, Henry, tényleg eltűnt, feltehetőleg meg is halt, bár hogy pontosan milyen körülmények között, azt megmondani nem tudom; de ha emlékezetembe idézem arcát és tekintetét, ahogy a vöröses fény ragyogásában megpillantani véltem, néha megfordul a fejemben, hogy talán tévedtem, s Henry mégis él, én pedig nem jól láttam akkor a torkát és a vért, a mindent beborító vért... És ilyenkor, ilyenkor elmerengek azon, hogy nem kellene-e visszamennem érte... hogy nem kellene-e újra felkeresnem azt az ősrégi temetőt, és azt a sírboltot, melynek mélyén utoljára láttam barátomat, a furcsa, túlságosan is emberszerű, légnemű anyag ölelésében...
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
