Varga Illés novellái

Pudentius testvér tollvonása

Amikor Kömődreg várnagy hírét veszi, hogy baj lehet a térképekkel, bosszúságában előbb magából kikelve ordít szabadosaival, majd rövid úton tudatja Csordással, hogy maradunk, ahol vagyunk. Így hát maradunk, ahol vagyunk – a sivatagban.
A perzselő homok üdítő forrásvízként hat e hírhez képest, amelynek hátterével, mikor szárnyra kél, egyelőre még csak az lehet tisztában, aki legalább két ezüstrojtot visel a cafrangján. Mindazonáltal, mint azt később kiszagoljuk, az eset csupán hajszálon múlott…
Hajszálon – a szó legszorosabb értelmében, amiként az is, hogy végül egy történettel és egy tejhomlokú paripával, kardtestvérem cifra hókájával gazdagabban térek meg az elátkozott vidékről.

Csak pár esztendővel korábban történik ugyanis, hogy az udvari földabroszfestők közt dúló vita, hogy vajon a szakállból vagy a hajszálból font ecsetsörte alkalmasabb kartográfiai célokra, egyszer s mindenkorra eldől: a textúra titkaiba avatott korabeli magiszterek többsége szerint kétségbevonhatatlanul az utóbbi. Azóta erre esküdnek és esketnek, az udvarban régóta sürgetett új módszer útjába immár semmi sem állhat, a térképész testvérek immár a kevesebb helyet igénylő, tintakímélő, csak a beavatott számára beszédes piktogramokkal és fogalomjegyekkel róhatják tele a földabroszt.
Tény s való, azóta jóval részletesebb atlaszkelmék kerülnek ki a festőműhelyekből, mint amilyenek a betűvetés útján szövegezettek valaha is lehetnek; kevésbé kell attól tartani, hogy térképeink idegen kézbe kerülve ártalmunkra válhatnak… Mindezzel még nem lenne, nem lett volna baj, ha… ha, mint mondják, a suszter megmarad a kaptafánál. Ám, ahogyan máskor is, ezúttal sem így történik. Nem így történik, s mi ott rekedünk a sivatagban, Bazsgér, a „Medence” legmocskosabb koszfészkének határmezsgyéjén.

– Nem hadjárat, csak hadindítás – mondja valaki a hadonctanyán.
– Hadindítás, de ki ellen? – hessegetek bosszúsan egy zöldszemű legyet. Az egyik menetsátorban összegyűlve tárgyaljuk a történteket.
– Ne szívd a fogad, Gabógyás! – csitít Jerke egy lemondó félmosoly kíséretében, és meghúzza okás üvegét, amelyet nemrég cserélt egy heréltért.
– Már hogy a nádkés csikó tarabubás terhellőjébe ne szívnám a fogam, ember? – csattanok fel bosszúsan. – Egy nap, és mehettünk volna haza!
– Már minálunk csuda esett, a csikónak lófoga lett? – röhög fogát villogtatva, fejét csóválva Düszke. Hosszú, szőke üstöke az arcába hull; szeme életvidám csillogása csínytevő kölykökét idézi, s cinikus vigyorát és vihogását látva-hallva kinyílik a bicska az ember zsebében.
– Rühellem ezt a helyet – engedek meg magamnak egy kiadós köpést, és szórakozott mélasággal figyelem, mint teszi magáévá a tippadt föld mohósága.
– Az elásott kincseimre mondom, nincs még egy ilyen mocsok hely a világon, mint ez! – osztja a véleményemet Dobár, és ő is pök egyet. A nagydarab hadfi, akit tagbaszakadtsága okán némely tisztünk csak Farkasnyakúnak szólít, nem győzi káromlással, mióta csak neszét vette, hogy még jó darabig Bazsgér peremvidékein vesztegelünk. Szőnye épp birkanyíró ollóval készül körbevágni a haját, s hogy egyenletesen vállig érő legyen, Dobár fejébe egy szakajtókosarat nyom.
– Mit gondolsz, mi a rossebet keresünk itt, cimbora? – veti közbe Düszke. – Zsák a foltját…
– Pihenj, folytasd tovább – halljuk az ajtóból, mielőtt még haptákba vághatnánk magunkat; Csordás lép be a sátorba. A keresztrúdra tűzött, félrehajtott teveszőrpokróc mögül szembántó fény hatol a szemembe, s pillanatokra elvakít, de a hangjáról és a jellegzetes dohányszagról, mely szinte mindenhová követi, így is könnyedén felismerem a száznagyot.
– Mi a helyzet, uram? – tudakolják egyszerre többen is, mire Csordás egy mozdulattal tisztára söpri az asztalt, hogy a kupák, csöbrök, fülpiszkálók és csanakok helyére egy elnyűtt földabroszt lebbentsen.
– Ez a mi problémánk – bök mutatóujjával egy pontra, és az atlasz meggyűrődik –, a Lófingató. – Ahányan csak férünk, kíváncsian hajolunk az ódivatú térkép fölé, amelynek ásatag voltát csak még jobban kihangsúlyozzák napszítta, fakó színei, bolyhossá rongyolódott széle, a hasadozott textúra közepén elszabadult szálak s némi rászáradt vér.
– A Lófingató? – lép hátra Düszke, és hitetlenkedve huppan egy dézsára Dobár mellé.
– Az – erősíti meg Csordás, és előbb csupasz állát, majd tarkóját dörzsölve bámul arra a bizonyos pontra, ahol mutatóujját ottfelejtette.
– Ennek semmi értelme – rázza meg üstökét Jerke, és kérdő grimaszokat vágva felváltva néz hol Szőnyére, kinek arcizma se rezzen, hol felettesére, ki elgondolkozva bámulja a térképet.
– Ki vele, száznagy! Mi folyik itt? – tudakolja halkan Jerke.
Csordás előbb Jerkére néz, aztán vállat von, és röviden vázolja a helyzetet.

– Nem hiszem el! – csap öklével a sátor főrúdjába tamáskodó hangon Jerke, mint aki menten a fejét is beléveri.
– Nem is kell – feleli közönyös hangon Csordás. – Amit hihetnél, csak szóbeszéd, és nem is tőlem hallottad. – Összetekeri a térképet. – Ez van. Kérdés?
– Parancs! – harsan egyszerre mindenfelől.

Azok kedvéért, akik nem lehettek fültanúi az eligazításnak, míg meneteltünk, válltól vállig jár a szó. Néhányan zúgolódnak, mások beletörődve hallgatnak – szó szót, parancs parancsot követett… és mi ismét menetelünk a sivatag szélfútta homokjában.
„Vannak, akik úgy vélik, meg kell értetni a helyi söpredékkel, hogy az Úr szolgáival nem tanácsos ujjat húzniuk.”
„Akkor sem, ha ezúttal mi húzzuk a rövidebbet?”
„Csak nem ónussá estél, Dobár? Mitől hízna az elásott kincsed?”
„Néhány adószedő testvér bajba került. Részben önhibájukon kívül, részben saját ostobaságuknak köszönhetően, de a hibáért nem csupán az Egyháznak járó tizeddel, az életükkel is fizettek.”
„Remek.”
„Azért vagyunk itt, hogy ilyesmi ne történhessen meg. Van, aki másképp gondolja?”

Ha akad oly zsoldos katona köztünk, s ebben nem kételkedem, aki másként fogja fel, nincs, aki vélelmét szóvá tenné – bolond lenne nagydobra verni. Ostoba ügy, szerencsétlen konstelláció – mint bármely nap a Medencében, ha idegen lábbal tapodod a földjét.
Mert igen, a helyrajzi nevek átírása, különösen a feliratokban különösen gazdag hadászati atlaszkelméké, más problémákat is felvetett, mint az ecsetszálak minőségéé, és a megoldás csak újabb bajokat szül.
Térképet e vidékről jószerével csak adószedő papjaink készítenek. Kevesen ismerik alaposabban a vidéket, legalábbis, ahol a papi tized járandóságáért felelős egyházközségek húzódnak meg. Hittel és vízzel felvértezve, fáradhatatlanul és áhítatos buzgalommal róják az utakat és a térképeket, hogy az Egyháznak kijáró illetmények és járandóságok a hívektől a kincstárig jussanak. A térképek azonban – noha az utak nem –, hogy-hogy nem, megváltoztak.

Bazsgér gyepűit e katlan mélysivatagától dombhátak sokasága választja el. Nem egy közülük embert s állatot próbáló, megfingatja a lovat, így lesz az egyik kaptató neve Lófingató. A térképeket körmölő Pudentius – neveztessék most így, s igazi kilétét fedje jótékony homály –, lévén illemtudó udvaronc, nem átallja e nevet Lófingatóról Lóingatóra változtatni, hogy aztán egy másik laikus testvér keze nyomán a hely a „ló” az „inga” és a „tó” piktogramjával jelöltessék. A plébániát járó, hibás térkép alapján tájékozódó laikus testvérek pedig addig-addig érdeklődnek a helyiektől a „Lóinga tó” oázisa után, hogy azok végül megelégelik, és mind egy szálig kardélre hányják őket. Így történhet, hogy két szakaszunk ered a szerencsétlenül járt barátok gyilkosainak nyomába, s hozzá még három vág neki a terepnek, hogy az új térképek tanúságát megerősítse.
Az enyém az előbbi különítmény-párhoz tartozik, s miután felkoncol tucatnyi karavánt hajcsárostul-rabszolgástul s hozzá mindenkit, akire csak a gyanú árnyéka rávetül, a haramiák maradékát veszi üldözőbe. Hiába, mert ők a mélysivatag felé veszik az irányt, s úgy fest, hogy a szakaszunk nem éri be őket.
Már a perzselő szárazság határát tapodjuk, amikor Szőnye feltartott kézzel megálljt int, és jelzi, hogy Csordással kíván szót váltani.
– Egy ember! – hörrenti erre Csordás, mire hárman lépünk ki a csapatból.
A száznagy nem teszi szóvá; int, hogy húzódjunk közelebb. Körbeálljuk őt meg a felderítőt. Míg Dobár a szem szerepét vállalja magára, Düszkével és Jerkével együtt biztosítom az elővédet, így tisztán hallom, mit beszélnek.
– Innen nincs tovább – mutatja a száznagynak a markát a felderítő, miközben csipetnyi száraz masszát dörzsölget rajta ujjaival. – Nem valami pocok ürüléke – magyarázza. – Nézd, taplószáraz port ürített, és rétestésztát hugyozott…
– Vagyis alig veszít valami nedvességet…
– Víz nélkül is átkel a Medencén, ha kell, nem vitás – feleli Szőnye.
– Ő itthon van – réved a távolba Csordás, le a forró völgykatlan felé, tenyerével ernyőzve szemét. – Azt ott – bökött a messzeségbe – még megnézzük, aztán indulunk haza. Itt már nincs mit tenni.
– Parancs – fordul a jelzett irányba Szőnye, mi pedig követjük.

Alkonyatra érjük el a jelzett pontot.
Kunyhónyi hústömeget állunk körül. Mint valami összeszottyadt, magába zuhant, bőrökből varrt égjáró hőhólyag, úgy hever a sivatag homokján. Két hatalmas szemfoga vádlón mered az égiekre, s valami még mozog benne. Dobár és Hósang rögvest ugranak, hogy lebunkózzák, engem azonban valami arra késztet, hogy ebben megakadályozzam őket:
– Megállj! – kiáltom, s bár sem rangom, sem tisztem nem kötelezi őket engedelmességre, az együtt töltött idő is elégséges hozzá.
– Láttátok a keselyűket?
– Igen, na és?
– A nyakamat rá, hogy... Ide látom, hogy az ott egy sivatagi farkas. Kirágta a belét.
– Na és? – merednek rám értetlenül.
– A dögevők rákaptak, a sakál berágta magát, de ráfázott, mert tegnap hullt valamicske permet. A behemót megszívta magát, és odabent rekedt – kopogtatom meg az egyik agyart. A dög most odabenn kuksol. Nosza, szabadítsuk ki!
– Mi a fenének?
– Látni akarom, igazam van-e?
Minden szem Csordásra szegeződik, de ő nem mond sem igent, sem nemet, nekünk viszont ennyi is elég. Felvágjuk az ormányos oldalát, hogy kihámozzuk belőle, akármi is rekedt benne. Egy sakál az. Hiába várnánk hálát, amint szabadul, a dög Dobár keze felé kap – vesztére, mert a fickó elkapja a torkát, és még ugyanazzal a fogással fojtja belé a szuszt.
– A szemét, degeszre zabálta magát, mégis harapna!
– Vemhes – javítja ki Düszke.
– Lássuk – lépek oda, és ujjnyi vágást ejtetek a szukán, hogy a kölyökhöz jobban hozzáférhessek. – Ráhibáztál – szűröm a fogam között, mert a tetemből áradó szag annak ellenére fojtogat, hogy öt napja az én testem se látott vizet. Ám ez sem tántoríthat el attól, hogy világra segítsem a csupasz páriát.
Nyivákolva, lucskosan, vakon jön a világra, s az első, amit megszagol, az anyja vére a karomon, a kézfejemen.
– Na, indulás! – hallom a hátam mögül.
A „csomagot” a borjúmba, azt a vállamra dobom, felragadom a marakodót, és vígan kacsintok Jerkére: Nem eszi meg a farkas a maga fiát…
Ő elérti a cinkos pillantást, csak annyit vet oda, ahogy fejét ingatva ellép mellettem: „Te tudod”.
Ennél többet nem várhatok tőle.

A sátortáborba visszatérve aztán kapunk a pofánkra. Már az elővárosnak nevezett, ponyvából és vályogból emelt putrik vásári útvesztőjében is többen megfordulnak utánam, de amikor a csikaszt kofáknak kezdem mutogatni, kecsketejet vagy effélét nem, csak éktelen óbégatást kapok az érmetányérba szórt garasokért. Nem hibáztathatom őket. A dögevő fajtájának mahagóniból faragott, kiköpött mását épp elégszer láthattam apró, nevenincs oázisok kunyhóinak porában, tejes légyúsztató zsomporok előtt. A vége az, hogy Csordás nemhogy a táborba nem enged be, de külön kísérettel zavar ki a városon kívülre, míg értem küldhet valakit, talán egy inkvizítort, mit tudja ő… Magamra azonban mégse maradok, Jerke, a kardtestvérem, magától értetődőnek veszi, hogy tapodtat sem mozdul mellőlem. Ahogyan mindenki más is. Együtt bámuljuk hát a tiszta, felhőtlen sivatagi égboltot, és számoljuk a csillagokat… Vajon jut-e elég meggyászolt bajtársainknak? Például ama kettőnek, akiket nem is az ellen, hanem a szívgörcs vitt el, amikor Csordás úgy döntött, hogy a kibírhatatlan hőség ellenére fényes nappal is folytatja a menekülők üldözését.
S ekkor – hogy, hogy nem – megmozdul az éj sötétje, és fekete kulisszái mögül aszott vénember lép a tűz körébe.
Egyszerre termünk talpon, hiszen alaposan megleptek minket, s máskor, máshol akár rajta is veszthettünk volna, de ezúttal…
Az öreg illendően köszön, majd nem sokat köntörfalaz, elárulja: ő az, akit napok óta üldözünk. Társa – egyetlen leánya – oda, „de van még remény…”
– …mert A’láh a tanúm, magasztaltassék a neve, hogy él még a fiú, akit nemzettem.
Jerke pontosan fordítja mindazt, amit az öreg hebeg, s aminek a felét sem értem.
– Mit remélsz, öreg? Ha igaz, amit mondasz, tudnod kell, hogy vesztedre jöttél idáig – felelem, és Jerke pörgő nyelve már tolmácsolja is a választ:
– Egyetlen lányom halott, de nálad a gyermeke.
Az öreg – szikár, csupa ránc, gyapjas hajú és torzonborz szakállú vénség, eres lábfején saskaromszerű, koszos körmök – csak leguggol a tűzhöz, súlyos sarkára ül, s még mielőtt felfognánk, mi történik, mélabús zengzetekben gazdag hangján, átszellemült arccal mesélni kezd:
– Mesélik népem vénei, hogy valamikor réges-régen, hajdan letűnt óidőben élt egy Takh-szumanta nevű ember, aki korának egyik legműveltebb tudósa volt. Bölcsek bölcse volt Takh-szumanta, fénylő homlokú, tiszta szavú, világos beszédű, ki azonban tudván tudta: tündöklő elméjének madara morzsákat csippenthetett csupán az istenek tenyeréből. Tudd meg, ó, kegyelmes idegen, és A’láh legyen a szavatolója annak, amit mondok, hogy a tudás forrásának őre volt ő, s tanítványok sora ült lábainál. Messzi országokból érkeztek hozzá szomjukat oltani az ajkáról pergő szóval, hogy ihassanak a kútból, melynek mélye az időből, fala a Megtartótól – fennen dicsértessék a neve! – éltető nedve pedig a létből eredt…
Mi szó-kincs lelkének feltört ládikájából csak előbukkan, őrségváltásnyi idő múltán előttünk hever tucatnyi, szálkás betűvel telerótt papiroson. E Jerke által tollba mondott szavak jelentik majd a mentsvárat az elébb a döglött ormányos behemót, majd anyja hasából előkapart kölyök, nem utolsó sorban a magunk számára. Később több tárgyalás-kihallgatás során, idővel egy-egy érdes kocsmaasztal felett, üveg bor mellett is újraköltöm – hangozzék ezúttal így…

…Ó, kegyelmes idegen, különös a bölcs Takh-szumanta históriája, bámulatos az ő esete, mert egy napon, rózsazáruláskor, telehold teljében messziről jött bölcsek látogatták meg őt kertjében, akik illő szóval köszöntve alázatosan kérték őt, hallgatná meg az ő históriájukat.
Nem sokkal azután történt mindez, amikor az óidők emírje, korának királya, idők és századok páratlan ura magához szólította a nemes Takh-szumantát, hogy megtudakolja tőle, miképpen vehetne erőt a Halálon…
– …hogy uralkodhassak mindörökké A’láhnak, a Könyörületesnek és Irgalmasnak a nevében, az ő még nagyobb dicsőségére!
– Ó, korunk királya, idők és századok páratlan ura – válaszolta Takh-szumanta –, A’láh nyújtsa hosszúra élted, gyarapítson méltóságban, tekintélyben, a legnagyobb titokról kérdezel. A’láh vegye le a terhet lelkedről, ó, király, mert arra kérsz, hogy szóval szóljak a kimondhatatlanról, hogy megértsd az érthetetlent, hogy felfogd a felfoghatatlant; miként teljesíthetném vágyadat? – Így beszélt Takh-szumanta, s halt el ajkán az engedelmes szó.
A király azonban, óidők emírje, idők és századok páratlan ura nem hallgatott Takh-szumanta szavára, s megparancsolta neki, hogy esztendőre ismét jöjjön el hozzá, hogy szóval szóljon színe előtt a kimondhatatlanról, hogy ő, korának királya, idők és századok páratlan ura felfoghassa a felfoghatatlant, megérthesse a megérthetetlent…
– …miképpen győzhetném le a halált, hogy a magasságos A’láhnak nevében, az ő még nagyobb dicsőségére örökkön uralkodhassak.
– Hallom és engedelmeskedem, ó, király – válaszolta Takh-szumanta.
S a bölcs hazament, és imádkozott ahhoz, aki fordulatot hoz fordulatra, de múlhatatlan, s változás nem éri, hogy világosítsa meg elméjét: miként értethetné meg a királlyal az érthetetlent, s szólhatna szóval a kimondhatatlanról, mert a bölcs a Meghallgatóhoz, a Mindentudóhoz menekszik.
S miközben imádkozott, kertjének magányában nem volt magányos. Nyugalma a csillagok nyugalma volt, csitult lelkének harmóniáját az egymáson gördülő szférák üteméhez igazította. Nap heve perzselte, de Takh-szumanta nem mozdult, falevél hullott a vállára, ő maradt. S ahol ült, az első falevél után lassan lehullt a második, az utolsó falevél után pedig az első hó, de Takh-szumanta csak ült lehunyt szemmel. Eljött a tavasz, az első pacsirtadal ideje, s Takh-szumanta még mindig ott ült, ahová aznap letelepedett, amikor a királytól hazatért. Így telt el egy esztendő. Amikor eljött a kijelölt nap, Takh-szumanta még mindig a kertjében ücsörgött, ám ekkor, váratlanul két ismeretlen tért be hozzá, s a bölcs ekkor felnyitotta szemét.
– Legyetek üdvözölve, uraim, kik megtiszteltetek! – szólt, s tapsolt, és hellyel kínálván vendégeit borral és datolyacsemegével kedveskedett a jövevényeknek.
– Magasztaltassék ő, aki fordulatot hoz fordulatra, de ő múlhatatlan, változás nem éri – így szólt Takh-szumanta –, kik vagytok és mi szél hozott titeket hajlékomba? – kérdezte tőlük.
– Ó, uram, a bölcsek bölcséhez, a tudás forrásának őréhez jöttünk mi, hogy hallhassuk szavát és okuljunk belőle. Ám, tudd meg, ó, bölcs Takh-szumanta, mi mestered mesterének, Fahdálnak a tanítványai vagyunk.
– Sosem hallottam még a bölcs Fahdálról – felelte erre meglepődve Takh-szumanta –, pedig szakállamba ősz szálak vegyülnek, s mióta csak eszemet tudom, mindig is e város bölcseinek körében éltem. Ismerem tanodáinak évkönyveit, számvetéseit. Ismerem értékházainak kimutatásait, s így még a legjelentéktelenebb pária nevét is, aki valaha is a bölcseket szolgálta. Kik vagytok ti, s kicsoda mesteretek, Fahdál, aki, mint mondjátok, mesterem mesterének is mestere, hogy bár ismernem illene, mégis sosem hallottam még róla?
– Ó, bölcs Takh-szumanta, bölcs vagy te a bölcsek között, s valóban, figyelmed semmi sem kerülheti el, ám hogy kik vagyunk, s hogy kicsoda mesterünk, Fahdál, aki mestered mestere, csak őseink ősének történetével mondhatjuk el.
– Úgy legyen! – felelte Takh-szumanta, a két idegen pedig elmesélte őseik ősének, Fahdálnak, a Halál fiának történetét…

Szó nélkül hallgatjuk az öreget, aki, mintha ott se lennénk, múltba révedő tekintettel fűzi, szövi tovább a szót. Ahogy beszél, feketére sült meztelen felsőteste illékony naftafüstként hajladozik a mese ritmusára – sűrű bongyor sörénye az arcába hull, ajkait nem, csak kérődző marhát idéző vaskos állát láthatjuk mozogni:
– Mesélik népünk vénei – vélem érteni Jerke szavával a Takh-szumanta egyik vendégét mímelő vénség hangját –, hogy valamikor réges-régen, mérhetetlen óidőben, amikor még Kászir va Khaszisz isten uralkodott atyáink atyái felett, élt egy dolgos, derék, talpig becsületes férfi, s volt neki egy fia, Aszur-hakun. Mikor a gyermek felcseperedett, embernyi ember lett belőle, amikor pedig eljött az ideje, elhatározta, hogy asszonyt hoz a házhoz, mert szemrevaló fehérnép épp annyi akadt akkoriban is, mint manapság, és Aszur abban a korban volt, amikor az asszony mindennél jobban hiányzik a férfiembernek.
Élt akkoriban egy lány, Roszúr-galá, akit a fiú minden más lánynál jobban kívánt, s aki ugyanúgy vonzódott a fiú iránt. Amikor azonban eljött az esküvő napja, s a fiatalok frigyre léptek volna, megjelentek Khászir isten papkirályának sorozói, s egyenesen a kútból emelték ki a vőlegényt, hogy kardot adjanak kezébe. Roszúr hiába kiáltotta elő, elvitték katonának a háborúba, ahol a férfi hamarosan elesett. Úgy hozták haza megtört testét hat teve vonta saroglyán, hogy mindenki méltón gyászolhassa. Roszúr azonban megesküdött, hogy addig nem engedi eltemettetni, míg össze nem adják őket. Úgy is lett.
A lány a halott mellé feküdt, s akkor egybekeltek, Roszúr pedig megfogant halott jövendőbelije atyjától, mert akkoriban még szokás volt, hogy az apa, ha fia meghalt, elhálja annak menyegzőjét.
Így jött a világra Nímáh-zufeh, aki bár fiúnak született, Roszúr mégis leánynevet adatott neki, mert bár belehalt a szülésbe, erős esküvéssel fogadta, az ő fiát sosem viszik háborúba. Az elárvult Nímáht az apa eskütársa vette magához, akinek azonban nem volt fia, csak egy lánya: Gátuh-bahré.
Gátuh fiú-leány volt, mert apjának csak leánya született, s akkoriban szokás volt, hogy akár a legidősebb lány lépjen apja örökébe. Így nőtt fel együtt Nímáh és Gátuh, hogy rokonból pajtásokká, pajtásokból barátokká, barátokból szeretőkké váljanak.
Nem lehettek azonban egymáséi, mert az eskütársi kötelék szigorú rokonságnak számított, akár a vérségi kapcsolat, ezért az eskütársak gyermekei közti frigy nem volt szokásban. Nímáh és Gátuh ekkor elhatározták, hogy elszöknek. Úgy is lett, a szerelmesek elbujdostak, és távol minden emberlakta vidéktől leltek új otthont maguknak.
Hamarosan eljött azonban az idő, amikor Gátuh gyermekáldás elé nézett, s a szülőknek névadó gyámra lett szüksége. Felkerekedett hát Nímáh és elindult, hogy meglelje elsőszülöttje gyámját. Keresve kutatott, de hiába keresett, hiába kutatott, nem talált oly lelket, aki számkivetett fajtájának megkegyelmezett volna. Akkor köszönt rá a Halál.
Nímáh nagy búval, keserű szavakkal beszélte el gondját a Halálnak, ám az csak annyit mondott: „Egyet se félj, halandó, majd leszek én a gyermeked gyámja!” Így szólt a Halál, s ha tette, mindjárt indult is, hogy állja, s úgy is lett: az újszülött gyermek gyámola nem más lett, mint a Halál. S akkor a Halál – mert úgy illett – megajándékozta Nímáh-t ama örömteli napon, amelyen apa lett. S attól fogva, ha haldoklót látott, elég volt csak az ágy fejéhez állnia, menten felkelt az, ki a végét járta, ám ha a haldokló ágyának lábához állt Nímáh, nyomban kilehelte az a lelkét.
S megköszönte akkor e csodás ajándékot Nímáh, és hamarosan élt is új tudományával, hogy esztendőkre rá híres orvos váljék belőle.
Hanem szokás volt akkoriban, hogy a megbecsült vendég az ágyasház örömeit is élvezhette, ha úgy tartotta kedve, és Gátuh egy évvel első gyermekük születése után ismét anyai örömök elé nézett. Második gyermeküknek a Fahdál nevet adták, mert a Halál fia volt ő, de mikor megszületett így szólt Nímáh feleségéhez, Gátuhhoz: „Ne legyen e gyermek gyermekek atyja, Gátuh, szakadjon meg végre az átok, mely nevünket a Halálhoz köti, maradjon magtalan a fiunk! Ezt kívánom.” Úgy is lett.
Fahdál sosem nősült meg, noha mesterek mestere vált belőle, és sok apa adta volna hozzá a lányát, mert nem tudták, ki ő. Akkor történt, hogy Jamm istenség fellázadt Khászir uralma ellen, és sokan meghaltak, de Fahdál, aki apjától örökölte tudományát, csak odaállt az elesettek fejéhez, s azok menten felkeltek, mintha mi sem történt volna. Azok, akiket Fahdál ilyen módon megmentett, követték őt, mesterükként tisztelték, s így nem halt ki Nímáh és Gátuh emléke sosem, akadt, aki sírjukat vigyázza, emlékük ápolja, s békén nyugodhattak atyáik földjében.
Ám Fahdál nevét akkor törölték az évkönyvekből, és törölték a tanodák és értékházak kimutatásaiból, mert Khászir nem kegyelmezett, és aki akkor Jamm híve volt, sem jövője, sem múltja nem maradhatott többé.
Ám mi Fahdál tanítványainak unokái vagyunk, ó, bölcs Takh-szumanta – fejezte be történetét a két idegen.
– Hála legyen A’láhnak, aki házamba vezérelt titeket – szólt Takh-szumanta, amikor végre megszólalt, mert mikor a történet befejeződött, sokáig hallgatott. Majd megköszönte vendégeinek a történetet, s marasztalta őket, maradjanak nála vacsorára is. Hanem neki mennie kellett, mert miközben így folyt a szó és a bölcselkedés, eljött az ideje annak, hogy a bölcs Takh-szumanta a királyok királya elé járuljon.
S felkerekedett akkor Takh-szumanta, és szavának állván megjelent a király előtt.
– Ó, korunk királya, idők és századok páratlan ura – köszöntötte királyát illendően Takh-szumanta –, A’láh nyújtsa hosszúra élted, gyarapítson méltóságban, tekintélyben, eljöttem színed elé, ahogy kívántad.
S a király akkor, óidők emírje, idők és századok páratlan ura így szólt a bölcshöz:
– Miképpen győzhetném le a halált, Takh-szumantha?
S akkor a bölcs Takh-szumanta így felelt:
– Ó, nagy király, hallgasd meg alázatos szolgád históriáját, mert különös az ő története, bámulatos az ő esete. Mesélik majdan népünk vénei, hogy valamikor réges-régen, hajdan letűnt óidőben élt egy Takh-szumanta nevű ember, aki korának egyik legműveltebb tudósa volt. Bölcsek bölcse volt Takh-szumanta, fénylő homlokú, tiszta szavú, világos beszédű, ki azonban tudván tudta: tündöklő elméjének madara morzsákat csippenthetett csupán az istenek tenyeréből. Tudd meg, ó, nagy király és A’láh legyen a szavatolója annak, amit mondok, hogy a tudás forrásának őre volt ő, s tanítványok sora ült lábainál. Messzi országokból érkeztek hozzá… – így pergett ajkáról a szó, míg el nem mesélte elmúlt esztendejének, különös látogatóinak, és Fahdálnak csodálatos esetét, míg végére nem ért a történetnek, melyet így fejezett be:
– Ó, király, áldassék, kit el nem porlaszt az idők forgása, kin nem fog a világ változása, ki előtt egy dolog nem fedi el a másikat, ki egyedül uralja tökélye világát! Ha megérted e mesét, legyőzöd a halált.
Akkor a nagy emír, korok királya, idők és századok páratlan ura A’láh sugallatára megértette helyzetét, és ajándékokkal halmozta el szolgáját, emlékművet állíttatott Fahdálnak, törvénybe iktatta tiszteletét, s parancsba adta, hogy csodálatos történetét valamennyi alattvalója megismerje. Majd elbocsátotta Takh-szumantát, és jólétben, örömben, gyönyörűségben, derűben élt azután, míg csak el nem jött érte az örömök megszakasztója, a hű társak szétválasztója.

A történet hirtelen ér véget, Jerke tátott szájjal, teleszítt tüdővel várja, tolmácsolhatna-e még, én azon töröm a fejem, mi lehet igaz mindabból, amit az öreg összehordott – hallottam már hasonló történeteket.
Végül Jerke töri meg a csöndet:
– Most talán okosabbnak kéne éreznünk magunkat… de a csudába is, most mihez kezdjünk ezzel?
Nem mondja, hogy a hallottakra, vagy az öregre gondol-e. A vénségre sandítok:
– Mit akartál mondani még öreg? Ugye, ezzel még nincs vége a mondókádnak?
A férfi a tűz fölött rám emeli fagyos tekintetét: – Nincs, idegen. Magam is Fahdál fiainak leszármazottja vagyok; öregapám öregapjának adta vissza ő lélegzetét. Ám éppen ezért néhanap törzsem tagjai sivatagi farkassá, sakállá változnak, mert a Halál gyermekei, az ő áldása ül rajtunk, mely elől nem menekülhetünk.
– Átkát akartál mondani.
– Amit A’láh ad, áldás, átokká akkor válik, ha nem tanulunk meg élni vele – fordítja az öreg szavait Jerke. – Tudnod kell, hogy e sivatagi ordas vér a véremből, s te megmentetted az életét, így az immár a tiéd.
A vénség meghajol előttem, haja szétterül a homokon, körülötte felkavarodik a sivatag pora.
– Nézd, öreg, mindez szép és jó, de téged meg kell ölnünk – szól Jerke szabadkozva. – Ezt nem úszod meg szárazon.
– Szárazon? – nézek megütődve társam szóhasználatán. – Az öreg vén sivatagi róka. Ráadásul… nézd csak! – biccentek a mozdulatlan öreg felé.
Ezúttal társamon a meglepődés sora. Csizmája orrával billenti hanyatt a férfit – aki halott, olyan halott, mint a birodalom, amelyről az imént még mély, torokhangú szavakkal regélt.
– Hogy a gósnya… – Jerke szava elakad, hogy azután a sakálkutyára essen a pillantása. – Hát a döggel mi legyen?
– Nem hallottad, komám? Megtartjuk a rühest.
– Ugyan… – kezdene a lelkemre beszélni, de újfent megrökönyödik. – Te meg mi a rossebet művelsz? – hunyorog hitetlenkedőn, látván, hogy pennát s pergament veszek elő.
A kalamáris dugasza kedvesen cuppan.
– Csak nem akarod jelentésbe körmölni ez a sok sületlenséget?
– A szolgálat, az szolgálat – helyezkedem írnoki testtartásba.
– Szent Gandolfra, Gabógyás! Egy napi zsoldomba, hogy te még élvezted is!
– Csak azért fújsz az öregre, mert megfuttatott minket a napon. Inkább az átkozott Pudentius után kutyagoltam volna. Különben – húzom féloldalas mosolyra a szám – úriember biztosra nem fogad; amellett Szent Gandolf a felszarvazott férjek, a cipészek és szűcsök védőszentje, nem a…
– Jó, rendben, kérdezd meg, hogy érdekel-e! Csak furdalja az oldalam, hogy mégis mi a rosseb a halhatatlanság titka? Elpatkolt, mielőtt kiszedhettük volna belőle – néz tűnődve az öregre.
– A halhatatlanságé? Neked meg hol járt az eszed, míg…
– Akkor az örök életé – vág a szavamba türelmetlenül, de azért vigyorogva –, tudod, miről beszélek… – Újabb cuppanás, kérges markai közül markáns aroma illata árad az éjszakába; épp ilyen alkalmakra tartogatott vesszőfonattal burkolt palackjából előlibben a szesz ősi, bódító szelleme.
– Mondom: nem figyeltél. Szó sem volt halhatatlanságról, sem örök élet titkáról…
– Na ne! Tudod – dobja hanyatt magát Jerke, a halott öreg derekát használva vánkosául – kíváncsi lennék, honnét szedte az öreg, hogy ez a kutyafattya az ő kölke…
– Arról volt szó, Jerke, hogy az emír miképpen győzhetné le a halált…
– A fene essen beléd, Gabógyás – húzza meg a butéliát Jerke –, ha a fekete poroszkádat ülnéd meg csak fele olyan jól, mint ahogy a szavakon lovagolsz…!
– A fekete poroszkám kéne? – marom el a korsót. – Legyen! Kezet rá, hogy a mese elveri az álmot a szemedből! A legjobb, ha mindjárt nekidurálod magad… mielőtt a szellem végleg kiröppen a palackból…
– A fekete poroszkádba az én cifra hókámért, meg ennek az üvegnek a párjáért! – köp a tenyerébe Jerke.
– Csapj bele! – nyújtom felé a magamét.
Belecsap.
– Tudod – néz a szemembe, s nem ereszti el a markomat –, az jár a fejemben, mi van, ha… tudod, ez a kis szurtos egy szép napon visszavedlik emberré… Miért is ne lehetne a mi két bajtársunk eme két pusztai tordacs?
– Szukafattya, meghívlak ebédre! – lököm az italt az ölébe.
Megszívja az orrát, köp, majd az üveget szívja, megint köp, hegyeset – ezúttal a szenteknek –, és belekezd…
S mesél, míg tart a mese, s még utána is, míg csak szaglik az üvegben az érdes alkatú, száraz kókai rettenetes. Mesél, míg meg nem hajnalodik, s a bandérium léleklátója meg nem érkezik a kapunyitást követő harangszóval.

A kiküldött sarlatán persze megállapítja, mint ahogy később még sok más hasonszőrű is – legyen bár lélek-bíra, dervis vagy éppen a magia naturalis praktikáiban is járatos spiritualista inkvizítor –, hogy Dintzik – így nevezem el a kölyköt – egy „teljesen hétköznapi sivatagi farkas…”
– …ti viszont ütődöttek vagytok, hogy magatokhoz veszitek egy olyan helyen, ahol a fajtáját megannyi babonaság övezi.
Ez a vizsgálat nem csak minket, de az „ebet” is felmenti a megtorlás alól – hiszen utóbbinak a történet szerint fizetnie kellene a plébánián életüket vesztett testvérek haláláért.
A történet, Pudentius testvér baklövésének története, mely tucatnyi barát, két társunk s megannyi beduin életébe kerül, ugyanakkor – furcsamód – egy dögevő négylábú megmeneküléséhez vezet, itt véget ér.
Az egység pedig – még leellenőriz néhány tájékozódási pontot, aztán végérvényesen kivonják a sivatagból.

Ucsnay Uzor és Dzian Kajus

Bár Kuttenbergi Dzian Kajus gyávának nevezte, és ezért élete végéig annak tartották, Ucsnay Uzor kitartott az Ördög mellett akkor is, amikor hetedszer kísértette meg az Úr. Ennek ellenére úgy tartják, boldog és elégedett életet élt, míg nyomorult lelke a Pokolra nem szállt; Dzian Kajus csontjait viszont a gumpendorfi plébános törette mozsárba fejszenyéllel, s maga vágta ki üdvözült szívét, hogy miután az egész plébánia megköpdöste, azt az Úrnak ajánlhassák.

Azután esett mindez, hogy Ucsnay Uzor megtért Aasch Ferenc zászlaja alól, s miután embereivel felprédálta Leidelius Ottó birtokát, annak ujjperceiből szeget hegyezett tanyája kapujába, hogy arra akasztva fel a kardját, embereit szélnek eresztve, soha többé ne nyúljon ahhoz: mert még Leidelius plébánostól áldatott meg az, amikor Aasch zsoldjába szegődött.

Ucsnay Uzor már hét éve élt vérrel kiváltott birtokán, amikor pénzen összekülönbözött Dzijan Kajussal. Egészen addig, bár a háborúban bosszantó szokásokat vett fel, senki sem háborgatta, minthogy feleségét, gyerekeit szolgálóival együtt szorította a templomba járásra. Gyónni maga nem járt, helyette méhszurkot kevert egybe juhfaggyúval, azt bokszos skatulyában őrizte a lőcse alatt, s ha könnyíteni akart a lelkén, csak pökött egyet a markába, nyálát aztán a skatulyából vett csipettel keverte össze, s galacsinná gyúrva lenyelte. Így aztán mikor Kuttenbergi Dzian Kajus belovagolt az udvarára fegyvereseivel, hogy hétszer hét tucat tinóját követelje ezüstben, s Ucsnay azt találta mondani neki, „Nincs”, nem is sietett senki a segítségére.

S akkor s ott Kuttenbergi Dzian Kajus a Leidelius ujján függő pengére mutatott, amelyen meg sem látszott az eltelt hét esztendő, csak Leidelius plébános vére, mely oly lidércfényesen csillámlóvá tette azt a nagypénteki pirkadatok előtti setét órákban, és így szólt Ucsnayhoz:

– Csak a semmirekellő ember nem tartja, amit megfogadott.

Ucsnay nem nézett a kardra, hanem így szólt:

– Tégy velem, amit akarsz, Dzian Kajus, csak a feleségemet és gyermekeimet kíméld!

Akkor Dzian Kajus intett embereinek, hogy fogják le Ucsnayt, akit megkötöztek az udvaron, rönkre tett bokáit átfúrták, azon keresztül zsineget húztak, s annál fogva fellógatták a saját pajtájában.

Akkor Dzian Kajus így szólt:

– Küzdöttél volna a tieidért, Ucsnay Uzor, ahogy Aasch Ferenc zászlaja alatt harcoltál; megkíméltem volna őket. Gyáva vagy, ezért téged lógattalak fel először. Így élni fogsz akkor is, amikor majd a tieid a szemed láttára szenvednek miattad!

S akkor Dzian Kajus emberei ugyanúgy tettek Ucsnay háza népével, mint ővele: fellógatták őket zsinórra fűzve a pajtájában, míg a fegyveresek háza népét leölték, tanyáját kifosztották, állatait pedig egytől egyig kiterelték, vagy kasokban szekérre rakták.

Akkor Kuttenbergi Dzian Kajus újabb zsinórt fogott, s annak egyik végét Ucsnay kardjának keresztvasára, a másikat a pajta falába vert szögre bogozta, ahol az akasztott ember is elérhette. Kiment, s csóvát vetett a pajtára.

– Úgy akartál élni, hogy lábad ne érintse a földi siralomvölgyet, mert azt hitted már fonákjáról szemlélheted a világot, mert minden voltál már, épp csak akasztott ember nem. Legyél hát akasztott ember, ha annyira akarod! Lásd, milyen feje tetejére állítva a világ! Lábad ne érintse a talajt, és pusztulj, ha nem becsülöd, ha harcban eshetsz el!

Így szólt Dzian Kajus, majd elindult haza az embereivel.

S azután, bár Kuttenbergi Dzian Kajus gyávának nevezte, és ezért Ucsnayt élete végéig csak Nyúlszívű Uzornak nevezték, úgy mondják, boldog és elégedett életet élt övéivel, míg nyomorult lelke Pokolra nem szállt. Dzian Kajus csontjait pedig mozsárban őröltette lisztté a gumpendorfi plébános, hogy a miseborába keverhesse; a derék hadfi szívét maga vágta ki, hogy miután az egész plébánia megköpdöste, a közösség által ilyenformán az Úrnak ajánltassék.